andai
 
Polgári képregény

Sok-sok éven át, míg megírtam Polgár Gyula, történeteknek álcázott szómenéseit, nem is azok szerkesztése, hanem illusztrálása okozta a legtöbb gondot. Hihetetlen helyeken kerestem és (ritkán) találtam megfelelő, adekvát fotókat, rajzokat, stb. Azóta viszont megnyílt a fortepan.hu oldal. Ez szenzációs gyűjtemény, örök hála kitalálóinak, működtetőinek. Egy baj van csak. Polgár is fölfedezte és rákattant. A képek megint beindították a memóriáját, mintegy ihletet adtak neki: ismét dumál, fecseg, sztorizgat azokról az évekről, úgy 1950-től 80-ig. Én meg − tehetek-e mást − újra kulizom: jegyzem szövegét, ahogy nyomja, tehát egyes szám első személyben.

(Amelyik képet mégsem a fortepan.hu-n találtam, ám ismerem forrását, külön jelzem.)

 

 



Polgári képregény 9. - Eper 2012. február 19. vasárnap, 00:58
E-mail Nyomtatás PDF

− Apám, akár százezrek-milliók (köztük, évtizedek múlva, én is meg te is Andai, ne tagadjad!), egy kicsit már abba belehalt, hogy nem dolgozhatott tovább. Ő volt az a szorgos, nyugdíjasként visszajáró kistisztviselő, aki több gondot okoz, mint amennyi hasznot szerez, hiszen mi feladat adható neki? Tud gépelni? Rendben. Apám tehát gépelt, kartonokat, mechanikus sivárságban, negyvenkét év állandóan fűtött, túlfűtött, túlpörgetett munkatempója után, Büszkeség is motiválta, amikor abbahagyta? A felismerés, hogy ha fontosat nem végezhet, haszontalant nem csinál? Nem minősített. Ami vele történt, gondolom, helyi nemtörődömségnek tartotta. Addig legalábbis, míg nyilvános fórumokon, lapban, tévében, felelősök tollából, szájából nem hallotta: „Általános gond, elvtársak, hogy nem élünk kellően, jól nyugdíjasaink eszével, energiájával”. Igen, akkor, de csak akkor rábólintott: − Látod, kisfiam, no lám, az Elvtársak „odafent” észreveszik a dolgokat. − Látom, mondtam. Hatvannyolc után soha többé nem kritizált. Bölcsességből? Gyávaságból? Nem minősíthetek.

Most ugye sör gyöngyözik előttünk, és  arra a kancsóra gondolok, amely rég elveszett már, és amelyben olykor − nagyon ritkán, előbb pénz és igény, később inkább utóbbi híján − két korsónyit hoztam neki, Anyámnak, magamnak a Kresz Géza és a Csanády utca sarki kocsmából, forró vasárnapokon.  Nekem mindmáig ezer emlék ugrik be rég elment Apámról, Anyámról egy-egy tárgyat látván, eseményt megélvén. Volt anyámnak például egy nagyon régi teásdoboza, megfakult, kopott, Lipton’s. Amióta újra lehet kapni nálunk, csak azt iszom. Gyerekeim dobozra nem emlékeznek majd: zacskós a tea. Vagy. Valamitől „viaszos” lett a szélvédő üvegem, belülről − Skoda volt, ezer éve −, párásodott, ragadt, törte a fényt. Mostam alkohollal, benzinnel, e célra rendelt méregdrága kencével, potyán. És akkor csikorgó hangot véltem hallani: Anyu csak újságpapírral dörzsölte a Kreszben a hallt leválasztó, „hajtogatós” ajtó üvegét. Kitéptem egy lapot a Népszabiból, súroltam − kosz egy szál se. Apu mindig szidta aprófahasításkor a leváló fejű fejszét. Pár hete, csóró nyugdíjas aki vagyok, vettem egy kisbaltát a Praktikernél.  Csak azért, mert olyan csudásan nézett ki, kézhez állónak − muszáj volt, hogy az enyém legyen, az enyém, akinek távfűtéses a panelem.

Akkor, nyolcvanötben, már két és fél éve tudtam. Vittem magammal e tudást mindenhova, munkahelyre, színházba, haza, ölelkezésbe, veszekedésbe, mindennapi csatáimba; családba, barátokhoz, ismeretlenekhez. Éltem − együtt a halálával. Idomultam a gondolathoz, szoktattam magam a szokhatatlanhoz. Kapcsolatomat vele nem változtattam, nem változtathattam: gyanús lett volna neki a másféle hang, megjelenés, kapcsolat. És most már sohasem eldönthető: kellett-e volna másféle „stílus”?

A magyar egészségügy, amióta az eszemet tudom, szar.  Ez persze általánosítás, tudom, mint azt is, hogy vannak ellenkező példák csudaorvosokról, áldozatos nővérekről − ők a szabályt erősítő kivételek. Apu egyik orvosa a vastagbélrákot felfedező, első műtétkor elmondta: jóval korábban, gyógyítható stádiumban fel lehetett volna fedezni a bajt, ha akadt volna azon a kilencvenháromezer négyzetméteren egyetlen olyan műszer, ami máshol 930 négyzetkilométerre jut. Nos, ez akkoriban nem volt éppen közismert. Az hogy én megtudtam, annak halál lett az ára. És azóta is meditálok: vajon kellett-e volna többeknek tudomást szerezni erről? Mai eszemmel azt mondom: naná. De akkor hajlamos voltam megfontolni: jó az, ha ilyen tudás birtokában még bizalmatlanabbak legyünk orvosainkkal?

A kórházban kioktattak: − A halotti lepedőt nem a főnővérnek szokás odaadni! Csak nyögtem: − Nem tudom, mi a szokós, nem ismerem a szokást, apám egyszer „szokott” meghalni. A temetőben, a gyászszertartás alatt helyre kis masina bömbölt: a két nap múlva esedékes „ünnepélyes avatás” előtt motoros kapa lazította a földet, dübörögve előkészítve a talajt a virágoknak és a magasztos eseménynek: a cég újjáalakította ravatalozóját. Az urnafalhoz − sivár placc közepén félig elkészült betonketrec − sártengeren gázolt az autó és megállni is alig volt ideje: nyűgösen rádudált a következő halottaskocsi,

Mostanában mintha sokat olvasnék − novellát, riportot, publikációt, cikket, tanulmányt − a halálról. Kórház- és temetőszag lebeg a lapok felett − vagy csak most lettem érzékenyebb, fogékonyabb e témákra? Igen, mondják mások, korombeliek, így érzik ők is. Ó, Szent Szociológia, kimutathatnád, ki tudnád-e mutatni, mi rejtezik manapság a temetői hangulatok bokrának mögötte?

Szép ruháit csak fiúi dörgedelmemre (− Mire tartogatod, Apukám, az Isten megáldjon?!) hordta. Hogy ne kelljen az unszolást hallania (− Szívjál jobb cigarettát, tessék, itt van, ne azt a büdös vacakot vedd!) inkább nem dohányzott többé. Étteremben (− Vendégem vagy, Apu!) csak Esterházy-rostélyosnak nevezett paprikás krumplit evett, mondván,
azt szereti.

Árva lett tizennyolc évesen, azóta dolgozott. Hatvanötben, lakáscserénk engedélyezése egyetlen négyzetméteren múlott: szoba-e a félszoba, Akkor, életében először és utoljára protekciót kért. Az akkor miniszterhelyettes Aczél ráírta a kérvényre: méltányosságból segítsék, Azután, valahányszor Aczél feltűnt a képernyőn, apám nem mulasztotta el megjegyezni: − Ez egy jó ember.

Igénytelen volt, tisztességes és naiv. Sajnos, nagyon igénytelen, túlzottan tisztességes és rettenetesen naiv. A mi korosztályunkból sokunkba oltottak szülei ilyen túlzott tisztességet, amely korlátunkká vált; amelytől lelkiismeretünk a megillető jogainkat, lehetőségeinket is óvatosan fogadta-fogadja. Bár mi már hordtuk szép öltönyeinket, de bármi vállalkozásba nemcsak pénz, de furfang hiányában sem vágtunk bele, Hiába lázadoznánk, látván környezetünk több-kevesebb ügyeskedését, maradunk, minden porcikánkba oltottan többé-kevésbé korrektek, lelkesek, ügybuzgók − maradunk: balekok. Balekságunkért meg őket okoljuk − és irigyeljük. Merthogy úgy hisszük, ők és korosztályuk többsége ilyen volt: tiszta, Az akkori, kevés lehetőséggel sem igen élő; mai szemünkkel, eszünkkel vizslatva: mosolyognivalón lelkes társaság.

Papírokkal szaladgáltam. A temetés körüli ügyintézés terheit átvállalta egy géemká, de még mennyi papírt szül a halál! A nyugdíjfolyósítóval csak levelezni kellett, hamar, gyorsan állapították meg anyám javadalmát − lett akkoriban is viccösszeg: 2900 forint. De már a hagyatéki tárgyalásra be kellett vonulni a Hivatalba, pedig az egyperces ottani ténykedést igazán helyettesíthette volna egyetlen írott sor: Tisztelt Hivatal, Apám után néhány ruhadarab, pár könyv és egy tucat zsilettpenge maradt. Onnét az IKV-hoz, átíratni a lakást, ott kiderült: vissza kell menni a tanácshoz, ahol kapok formanyomtatványt, majd azt értékelve küldik az értesítést, és akkor lehet ismét menni az IKV-hoz. Majd. Jutott másik dókument is, lakbér-kiegészítést elbíráló, hohó, azt − kitöltés, elbírálás után − a nyugdíjfolyósítóhoz küldik, majd. Az a cég utal anyámnak − majd. Mire a papírok megérkeztek, okafogyottá váltak: Anyu is meghalt.
 
Előbb idegeskedtem, majd rezignált lettem, ahogy berzenkedve hallottam a hivatalos emberek szájából „a kedves papá”−t, „az apuká”-t. Tulajdonképpen tényleg, mit mondjanak, hogyan emlegessék, szólítsák, nevezzék? Szavuk részvétteljes volt, már amennyire mindennapos munkájuk során ügyelhetnek hangszínre − mit kívánok hát?

És különben is: mindenki oly segítőkész lett hirtelen. Át is villant az agyamon: a gyász tulajdonképpen jó ürügy lennie kérni, kvázi „zsarolni” ezt-azt, hiánycikket pult alól, üdülési beutalót, mesterembert a zárszereléshez. De hát ez nem ment, valami akkor is, mint előtte, utána, mindig, mindmáig visszatartott. A gomblyukba fűzött gyászszalagot rögtön a temetés után levettem: bántott, ha (tapintatból?) ki-ki nem vette észre és zavart, ha ki-ki (tapintatból?) megkért: fogadjam részvétét.

Téblábolt a kórházfolyosón, kezében zacskó, húsz deka primőr eperrel, amit rátukmáltam: − Valamit enned kell! Úgy tett, mintha elfogadná, én meg úgy, mintha elhinném, holott észrevettem a fals hangszínt: beleegyezik inkább, mintsem vitatkozna. Nyűtt kék köpenyében, sárgán az elzáródástól, csontsoványra fogyva csoszogott, nem sejtve, hogy lestem a folyosósarokból, ahol orvosára vártam. Megindult jobbra, a nővérszoba nyitott ajtaja előtt megállt, félénken belesett, és már sejtettem-tudtam, és igen, odaadta a kis csomagot a kiszaladó csinos ápolónőnek, és mind a ketten nevettek, és én akkor éreztem, pár hete van csak, és tudtam, hogy most már mindig így fogom látni magam előtt apámat: eperrel.

 


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 8. − Hó 2012. február 12. vasárnap, 00:37
E-mail Nyomtatás PDF

Elnézést, e héten semmit nem írtam blogjaimba, annyira el voltam havazva.


 


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 7. − Tanti 2012. február 05. vasárnap, 00:50
E-mail Nyomtatás PDF

− Remélem díjazod, Andai: azért nem semmi úgy dumálni évek óta a családomról, hogy jószerint semmit sem tudok róluk.

Az egy dolog, hogy egyetlen nagyszülőmet sem ismertem, hiszen rég meghaltak, mire én idekeveredtem e búvalbélelt világra. Az azért már kissé durva, hogy azokról is alig vagyok képes fölidézni bármi keveset is, akikkel még találkoztam. És nem csupán Apám bátyjairól, Anyám húgáról − róla azér tudok ezt-azt, de egyelőre csitt! − beszélek. Nem azér’ a húsz fillérér’, de számomra Anyám, Apám múltja is tulajdonképpen fehér folt.

Engem akkor még nem igazán érdekelt, ők meg nem beszéltek róla, a nihtfordemkind szellemében.

Már elmúltam tizenöt, amikor a vitrinben kotorászva rábukkantam egy kissé deformált, megfeketedett, valahaezüst-stíl cigarettatárcára. Belül diszkrét véset: Erzsitől − meg egy dátum; erre már nem emlékszem, mindenesetre negyvenegy, tehát szüleim házassága előtti volt. Kiszaladt belőlem: − Hát ez meg micsoda? Anyám (talán megvetőn) ránézett Apura, majd (félreérthetetlen gúnnyal) mondta: − Apukádnak volt bizony egy felesége korábban is. Itt kezdett volna az egész érdekes lenni, de Apám szóla, tán fojtott dühvel: − Nihtfordemkind! − azzal a témának annyi. Mikor haláluk után azt a néhány hiányos porcelánt, meg ezüst, de főleg alpakka dísztárgyat elvittem helyrepofoztatni (alig találtam szakembert: nyolcvanötben még csak indult a régiség-biznisz, gugli sem volt; barát barátjának a barátja mondta a címet, valahol a Belvárosban, a Váci utca túlvégének környékén dolgozott a mester), a gravírozást is kiszedettem. Darab ideig úgy gondoltam, magam használom a dóznit − akkor még bagóztam −, de cikis lett volna, idejétmúlt, bár a mozdulatsor több mint szép: elegáns. A tárca a zakó belső zsebéből elő, diszkrét nyitás, körbekínálás, saját szál kiválasztása, bezárás halk kattanással, a cigi hozzákoppintása párszor a fedélhez, zakó belsőalsó kis zsebéből ezüst Dunhill, láng körbekínálása, rágyújtás, pöfékelés, rekvizitumok vissza a megfelelő zsebekbe − magamfajtának kéj.

A tárca még megvan. Minden más, akkor renovált cucc − néhányukat anno saját kezűleg fényképeztem le, ha kellenek a képek, majd odaadom – az évtizedek során eltűnt: három exnej, plusz öt, praktikusan exgyerek, no meg tizenvalahány költözés − kell még magyarázat?

De volt ám más csontváz is a szülői szekrényben. Nem akarok morbid lenni, de szinte szó szerinti csontváz. Mert valahogy kiderült: volt ám nekem egy elődöm. Fiúgyermek. Báty. Mikor született? Pár órát élt? Pát napot, hetet, hónapot? Nem tudom. Erről sem lehetett beszélni, igaz: meg sem kíséreltem. Hogy miért? Miért éreztem valami elképesztő ellenállást ez ügyben, hiszen soha, senki még csak nem is utalt a bratyómra − fogalmam sincs. Abszolút irracionális. Haláluk után meg már nem volt kitől tudakozódnom, azaz maradt hírmondónak fent említett Tantim, Anyu húga, de tőle akkor sem kérdeztem volna semmit, ha az életem a tét − később elmagyarázom, miért.

Az apai ágról amit tudok, elmondtam már párszor, te meg is írtad aranyműves nagyapámat, a két nagybátyámat, az író-színházi rendezőt, meg az orvostudóst. (lásd: http://andai.hu/tartalom/archivum/825-a-polgar-fiuk-bohemek-am.html    http://andai.hu/tartalom/archivum/895-a-polgar-fiuk-altalaban-kurvaznak.html    ) Megjegyzem, ez utóbbival sem találkoztam soha, Ámerikában élt, Apu halála után hirtelen elárasztott levelekkel, amelyekben elmagyarázta, milyen is az élet, a politika − itt, Magyarországon. Ezeket nagyon megböcsültem, mint azóta is minden, partvonalon kívülről bekiabálóét. Nagyokat röhögtem, kedvesen válaszoltam, aztán levelet, választ mind kidobtam. Egy idő után kaptam valami hivatalosnak tetsző papírt: meghalt a doki. Is.

Na, tehát a Tanti.

Három-négy esztendővel volt fiatalabb Anyámnál, ezt a korkülönbséget néhány évtized múlva tíz-tizenkettőre növelte társalgásai során. Pesti úrilányok voltak a harmincas években, ennek megfelelő életmóddal. Apjuk (vulgo: a Nagyapám) építész volt, lányai szerint igen jeles, akinek nevét, emlékét számos fővárosi bérház földszintjén őrzi az akkor még obligát fölirat. Évtizedek után nyomát sem lelem nagytatusomnak, sem építészeti dokumentumokban, sem házak belső falán. A konfabuláció valószínűleg lányai terméke; kellően ismertem mindkettőt: áldott nagy sznobok voltak.

Az úrilányka-életmódot az öreg fizette. Belefért minden, lovaspólón és golfon kívül, a továbbiakról lásd és halld Sennyei Verát, Vas Istvánt, Ránki Györgyöt, az Egy szerelem három éjszakáját: http://www.youtube.com/watch?v=eKQZNRPXl6Evú 

Sem Anyu, sem a Tanti nem volt egy nagy lumen, de minek is: akkoriban az úrileánykák férjhez mentek, passz. Addig Anyu megkísérelt divattervező lenni, az olyan sikkesnek tűnt. Nem jött össze, de Rotschild Klári fölajánlotta, hogy odaveszi magához tanoncnak, kis fizetés is akad, és csak a délelőttjei foglaltak. A Tanti? Ő „tizenhat éves volt és szőke/s a hatodik á-ba járt”, illetve egy vasárnap éppen víkendbabáskodott („kicsit rassz/kicsit jassz/mindenféleképpen klassz/ő az én kis/víkendbabám”) a Rómain. Kikötött egy kétpárevezős, két jó-, ló- és szeplősképű, szálas legénnyel. Angolokkal. A Fekete-erdőtől lapátoltak a Fekete tengerig, a Római csak egy megálló. Tanti odaperdült, s mert gagyarászott valamennyire angolul, tolmácsnak ajánlkozott. A fiúk a tervezett egy nap helyett egy hétig maradtak, majd start tovább − vissza a Fekete-erdőbe, onnan meg haza. Két hónap kellett, míg a kevésbé szeplős (nem angol! Felejtsd el! Megsértődik! − sikított a Tanti) skót srác (amúgy gépészmérnök) elintézte a papírokat ott, a Tanti itt, és már itt sem volt. Mármint a Tanti. Aki férjhezszaladt Albionba.

Apja, nővére gyászba borult. 

Leveleztek, sűrűn; a távolság megszépít ugyebár mindent: a kutya-macska barátságú testvérek hírtelen imádni kezdték egymást. Különösen Anyu rajongott az ő gyönyörű, okos húgáért. Aki meg örökmázlista is volt. Nagyapám bizonyos törvények okán (amelyek alkotóiról mostanában közterületeket, -intézményeket neveznek el; dicső alakjukat megszoborják; őket és eszméiket a jelen hivatalos politikájának részeivé teszik) kirúgták minden munkahelyről; az időközben szabásszá lett Anyu kezdőfizetéséből tengődtek − isten veled Budapest, te ÉDES!  Azután Nagyapámmal Dachauba, Anyuval Lichtenwörthbe vetették az irányt − isten veled Budapest, te ÉDES! Anyu negyvenöt tavaszán visszaérkezett, Nagyapám soha − isten veled Budapest, te ÉDES!  A Tanti meg ezalatt végig Manchesterben − isten veled Budapest, te ÉDES! 

Folytatódott a levelezés, sőt: csomagok érkeztek (tejpor, tojáspor, kakaópor), meg IKKA-utalványok (tejporra, tojásporra, kakaóporra). Anyu mitikus alakká rajongta nekem a Tantit, a föld legszebb, legkedvesebb, legokosabb, legsatöbbibb nőjének, testvérének, tantijának.

Aki azután megjelent.

Ötvenöt volt, a pályaudvaron szeráfok harsonáztak, fölsorakozott a díszezred, és a vagonból karjainkba zuhant (merthogy megszorult a lépcső rácsában a nem éppen vonatúthoz alkalmas cipő tizenöt centis tűsarka) Ő. Festett haj, túlfestett arc, ízléstelen ruha, széles (az első másodperctől úgy éreztem a  magam hét évével: hamis) mosoly, majd összeborulás, testvéri bőgés − ez kb. őszinte volt.

Kaptam valódi csokoládét − utáltam, mint minden ennivalót. Kaptam valódi focilabdát − én, a kétbotlábú. Kaptam valódi Kodak boxgépet − amely inchben méretezett, tehát Magyarországon nemigen kapható filmet igényelt. Furcsa, magas, erős hangon beszélt, szinte falsettben. És csöpögősen, nyálasan, túláradón. Elébb azt hittem, csak velem, hiszen Apu figyelmeztetett korábban, hogy a Tantinak nincs gyereke, talán nehezen találjuk meg majd a közös hangot. De nem. A Tanti mindenkivel így konzultált, és szinte mindenkin láttam akkor is, később is az udvarias mosolyba burkolt értetlenkedést: mit teng itt ennyire túl ez spiné?

Minden fenntartás, kétség nélkül csak Anyu rajongott érte. A szó szoros értelmében leste minden mozdulatát az ő csudahúgának. Mi több: egyre inkább úgy érezte, hogy szeretetét csak a húga kaphatja, aki szereti őt, ellentétben velünk, férjével, fiával. Ez nem csupán egy kissrác akkori, vagy utólag belemagyarázott érzése volt. Anyu úgy huszonöt-harminc év múlva többször, nyomatékosan ki is fejtette: ez neki szilárd meggyőződése.

Ma úgy mondanám, mert vénültem, s tán higgadtabb lettem: „kicsit elvarázsolt” hölgy volt. Akkor, évtizedekig, halálán túl is rosszindulatú, hamis, smucig, önző dögnek tartottam. Én, a nagy megértő, a cselekedetek lelki rugóit kereső, azokat meglelvén mindig, mindenkinek, mindent  megbocsátó Én.

Ötvenhat után ismét csomagokat küldött, immár rendszeresen. Ezek lettek Anyu, ergo a család kevéske jövedelmének (Aput is koldusbérem tartotta a Magyar Posta) kevéske kiegészítői. Rúzsok, púderek, szempillaspirálok, nylonharisnyák − minden szín, méret. Revlonok! Hoppá! Én, a bakafántoskodó mindentudó kisilabizáltam csekély angoltudásommal a szintén a csomagokban érkezett divatlapokból, hogy ezek a kozmetikai cikkek, harisnyák hiába márkásak! Egy-két éve színük, formájuk, stb. kiment a divatból, sale-eken, töredékáron is alig lehet őket elpasszolni − csak az én Tantimnak, meg a mit sem sejtő Anyámnak és kuncsaftjainak. Amikor itthon most pár éve megjelentek az „Angol Ruhaturkálók”, és megostromolták őket a jó magyarok − röhögtem. Hozzánk már a hatvanas évektől érkeztek a valódi, tehát angliai second hand shopokból, sőt: kilós ruhavásárokból származó, itthon csudaszámba menő pulcsik, kardigánok, kosztümök, kisestélyik, kabátok, szoknyák, cipők, mifrancok. Anyu látta el potom áron a legsikkesebb cuccokkal az egész környék szebblelkű és szebbkeblű hölgyeit (ez utóbbiakat az én legnagyobb gyönyörömre: a kulcslyukon át figyeltem a ruhapróbákat, és lendületesen, nagy kedvvel, örömmel maszturbáltam. Kb. ez volt az egyetlen jó, amit, ha igencsak közvetetten, de a Tantinak köszönhettem).

Amúgy meg égett a pofám. Először is: átverésnek éreztem az egészet. A Tanti beszerzési forrásként kinti barátnőit nevezete meg, hogy ugyanis azoktól kapta, ajándékba a szegény magyaroknak, juttassa már el hozzájuk. Ezt az én szegény Anyum meg elhitte, naná, hát mi oka lenne kételkednie az ő csudahúgában? Aztán gyűlöltem a kufárkodást, az alkudozást, amit a kis kégliben óhatatlanul is hallanom kellett. Utáltam magát az üzletelést? Minek ez? Kell ez? Kellett, de mennyire kellett! Csak ezt az én finnyás, sőt: sznob lelkem nem tudta földolgozni. Én barom! És olykor még ma is szégyellem az egészet, mert mintha annullálná rögzült szövegemet, miszerint mi csórók voltunk. Pedig azok voltunk, a csomagbevételek ellenére is, nagyon azok. Egyszer én is kaptam ajándékot. Anyu egy megírta, hogy majd megdöglök egy farmerért. Szép, nagy betűkkel le is véste a márkát: LEVI'S 501. Meggyütt, LEVI volt a neve, és rajta  minden varrás, tűzés, mifene - fehér cérnából. "Ez legalább olyan jó, és olcsóbb is" - írta mellé az én Tantim.

Miután  − immár a szálas, skót férjjel és egy Lanciával − többször is itt töltötték a nyarat (értsd: nálunk laktak, ettek, ittak; ingyér’, hiszen ugyebár ez természetes) hatvannégyben (!) meghívtak mindhármunkat, három hétre! Előtte három nap Párizs! Nagy-London egyik kertvárosában laktak, Croydon közelében, jellegzetes angol ikerházban. Nem ragozom, kitettek magukért, programokat szerveztek nekünk, Oxford, Stratford upon Avon; London többször is: British Museum, Tate Gallery, stb; még egy biciklit is szereztek nekem, aminek qrvára örültem: soha nem tudtam cajgázni, az előtt se, akkor se, máig. Mindegy, a jó szándék a fő. Iszonyatos kajákat adott a Tanti, amelyeket férje mennyeinek nevezett, Apu hallgatott, én ugye nem ettem − Anyu három nap után átvette az ügyet. Bevásárolt, főzött, sütött, mosogatott, majd takarított, mosott. Cseléd lett. Amúgy addig nem hittem, hogy létezik ilyen kosz egy épeszű családban. Ragadtak a tányérok a poharak. A szobámban húgyfoltos volt a lepedő. Szemtanúja voltam, mikor a férj leöntötte vörösborral a fehér ingét. Az tisztítás után valami leírhatatlan magenta-pink-piros színű lett. Haláláig hordta, Pesten még az Operába is azt vette föl, az egy szem, mindenféle és egyre több foltot őrző sárgászöld zakójával. És még volt pofája − miután fulladásig zabálta magát Anyu paprikáscsirkenokedlijával − azt mormolni  a Tantinak: − Te jobbakat csinálsz. Pechje volt, meghallottam az angol mondatot. Mint azt is, amikor fojtott de valódi ingerültséggel megkérdte nejét: − Ő minden nap megeszik egy banánt?! Az Ő = Én. Mint többször mondtam, pocsék evő voltam, viszont a banán ízlett, hát egyedüli táplálékként megettem naponta egyet. Akkor, ott az ára kábé annyi volt, mint nálunk az almáé, főszezonban − adták a gyarmatok, pennykért. Látogatásunk végefelé egy este leültettek minket a nappaliban, és ünnepélyes arccal megkérdezték: nem akarnék-é maradni? Mármint Angliában. Egy év nyelvtanulás, párhuzamosan tanulmányi felzárkóztatás. Abba a magániskolába járhatnék, ahova anno a férj, aki hajdani egyeteménél, az University of Londononnál is nagy eséllyel tudna szerezni nekem majd egy ösztöndíjat. És ezt olcsón megúszhatnánk, mert lakhatok náluk, diplomáig. Miiiii? Itt, ITT lakni, élni? Számból kinézett banánon, évekig? Elzavartam őket, csúnyán, mind a tizenhét évem indulatával. Ez a visszutasítás azóta első helyezett az "Életem elkúrt döntései" elnevezésű, aránylag nagy mezőnyű versenyszámban. 

Tanti sűrűn igyekezett titkolni, mit is dolgozik. Én persze nem lettem volna én, ha nem derítem ki: pedikűrös volt. Ezt tagadta, kifejtve, hogy messze a pedikűrösök fölött van, már-már ortopéd orvos, lévén különleges diplomájú lábápoló. Amint tehették, tehát a hatvanas évek végén, amikor a férj kibulizott egy vastag végkielégítés+nyugdíjat, átköltöztek Spanyolországba. Az elsők közt ismerték fel, hogy ott sokkal olcsóbb az élet, mint Albionban. Öltözködésre addig sem költöttek, fűtésre errefelé nincs szükség, fillérekbe kóstál a kaja, a pia (a férj napi három üveg olcsó vörös bort nyomott be, ha csak nem volt valami parti: akkor hatot − ez volt kevés szimpatikus tulajdonsága közül az egyik). A Tanti fösteni kezdett. Semmi előtanulmány, semmi rajz kezdetnek − egyből olaj, vastagon a vászonra. Iszonyatok voltak, de a környék külföldiekből álló kolóniája elájult, a Tanti művész lett! Kiállításokat szerveztek neki, és, bazmeg Andai: akadtak „műértők”, akik  vásárolták a förmedvényeit!

Voltunk ott is, én csak egyszer, nem ragozom: megfogadtam, hogy ide többé be nem teszem a lábam. Apuék még párszor kiutaztak, de aztán Apu követte a példám. Ám Anyu minden évben eltöltött ott egy-két hónapot. Megint cseléd lett. Az előbb fölsoroltak mellé bevállalta a varrást is. Függönyök, ágyneműk, ruhák az ő drága húgának. Valahányszor hazajött, fulladozott a megaláztatások miatt érzett dühtől, − Soha többé! − zokogta, hogy azután pár hónap múlva örömtől repesve készüljön az újabb látogatásra. Azt hiszem, ő tényleg szerette a testvérét. Abban pedig biztos vagyok, hogy a testvére nem szerette őt. A Tanti a férjét sem szerette. A Tanti senkit sem szeretett. A Tanti szeretni is önző volt.

Apu nyolcvanötben halt meg, Anyu pár hónapra rá. Előtte megígértette, hogy „ha valami történne vele”, tartom a kapcsolatot a Tantival, sőt: − Vigyázz rá, kisfiam, ő szegénykém annyira gyenge az élethez, annyira nem érti… − mondta ezt az általam ismert nők közül a legkeményebbről.

Mindkét temetésre eljöttek. Előtte tapogatóztak, megszállhatnának-e nálunk; én kéjes vigyorral sajnálkoztam: − Hát hely az még talán lenne (talán? Akkori nejemnek tizenvalahány szobás kis vityillójában laktam), de hát ez Szentendre, innen naponta bebumlizni, hááát… A ti korotokban, állapototokban nem kockáztatnék. (Mert ha már itt vannak, csak nem fognak a temetések után üstöllést hazamenni? A háromhetes retúr repülőjegy harmadannyiba sem kerül, mint a háromnapos!).

Egy idő után megindultak a levelek. Nem sokra rá már hetente jöttek. Mindben ugyanaz: mit csináltak, merre jártak, kinél volt parti, kik voltak az ő partijukon. És hogy mennyire hiányzik neki Anyu. Naná, gondoltam, megesz a kosz, mi? Tízből tán egy levélre válaszoltam.

Pár év után kezdtem megenyhülni. Mint mondtam, nyílván az öregség tett megértőbbé: nagyon egyedül lehet ez a nő, mint tulajdonképpen egész életében. Ha nem annyira, mint Anyám őt, de azért szerette Anyámat. Akkoriban nősültem újból, nászút? egye fene, kimegyünk pár hétre, ha már annyira akarja az a szerencsétlen vénasszony − mert majd’ elfeledtem: minden levelében szinte könyörgött, hogy legalább még egyszer az életben, de menjek el hozzájuk. Megszegtem hát fogadalmamat, lefixáltam vele egy (naná, hogy háromhetes) terminust, oszt új asszonykámmal nekivágtunk. Két hét múlva, kemény ráfizetéssel, átváltottuk a repjegyeket.

Addig? Feleségem, akihez képest én vagy Anyu felületes, piszkos, mocsokban élők vagyunk-voltunk, már másnap nekilátott a nagytakarításnak, merthogy az első éjjel viszketni kezdett a bőre. Én, aki akkorra (még csak) kilencven kilós zabagép lettem, a falat kapartam az éhségtől: reggeli = két szelet pirítós, lekvár; ennyi, még vaj sem.  Ebéd: egy szelet, rántott húsnak nevezett szörnyűség, két szem BROKKOLIVAL! Vacsora: két  szelet pirítós, közte darab sajt. A negyedik nap bevásároltunk, de a kaját (én állat! Gyáva szar!) röstelltem bevinni a házba: leraktuk kint az ablakunk alá, be, köszönés, bájcsevely, majd uzsgyi a szobánkba, be csempészni a zabát. Csak tartős, nem romló kajákat vettünk, mert a frigó ugye az övék, kint a konyhában − nem bukhatunk le!

Ha már ott vagyunk, átmentük Ceutába. Ez ugyan spanyol fennhatóság vagy mi, de mégis csak Afrika! Azonkívül és továbbá, valamint főleg: vámmentes terület − vettünk ezt-azt, fillérekért. Már csak visszatérőben jutott eszünkbe: baj lesz. Lett. Amikor megmutattuk zsákmányainkat (vazze: a legfőbb értékek egy női meg egy férfi Seiko karóra) befagyott az egész Gibraltári-szoros: − Mi, nyomorúságos, kódis vének etetjük, itatjuk, ajnározzuk EZEKET, felelőtlen, könnyelmű, magukat csórónak hazudó, GAZDAG MAGYAROKAT − ez a világ, de legfőképpen ők, azaz EZEK: megértek a pusztulásra.

Ilyen feszült helyzetekben olykor gyorsan vág az agyam (meg volt bennem nehány korty vámmentes whisky is), szóltam hát, vigyorgókedvesen, és a hely szellemétől ihletve, mint egy spanyol grand: − És azt szeretnénk, ha csak kissé is viszonozhatnánk mindazt a kedvességet, szeretetet, amit most tőletek kaptunk (a „most” szó kissé megnyomva…), ezért kérünk, fogadjátok el meghívásunkat egy kis ebédre, mondjuk holnaputánra, valamelyik tengerparti vendéglőbe!

Másnap végigbaktattam a bícsen, kiválasztottam a legelegánsabbnak tűnő kajáldát, megrendeltem másnapra a pajjellát (mert az úgy jó, ha sokat, tán egész éjjel sül, csak neked, névre szólóan, mint egykori pesti pékségekben a sólet, a lezárt, lepecsételt cserépedényben). Azután átvariáltam a repjegyeket, és amint baktattam a hőségben visszafelé, eszembe jutott a Tanti még első nap elejtett megjegyzése-fölszólítása: − El ne mond itt, az ismerőseimnek, hogy te zsidó vagy! Mert akkor kiderül, hogy én is az vagyok. Néztem rá, a vérvörösre rúzsolt szájára, a szürkére púderezett arcára, veresre festett, ritkás hajára, orrára, fülére − és eszembe jutott Apu egy bon mot-ja: − Rajta van az egész hitközség. Megígértem: el nem mondom. Amúgy nem is lett volna kinek, nem találkoztunk mi senkivel-semmivel az alatt a két hét alatt. 

Másnap azután gyütt a bosszú,, egy (vagy több?) életért. Megjelentünk a hótelegáns restaurácijában, kiöltözve. Mi, ketten magyarok valóban, ők: ahogy elképzelték az ideillő protokollt; nagyon égtek, már az első percben, ám ezt még elviselték, ma már azt hiszem: észre sem vették. Fehérszmokingos pincérek kezdtek nyüzsögni köröttünk; whiskyket rendeltem tőlük, maltot, tizennyolc éveset a férfiaknak, Manhattant a hölgyeknek. Már eddigre az én két rokonom kissé elsápadt.

Előétel: tenger gyümölcsei, pármai sonka sárgadinnyével, kaviár, stb... Nem tudom, közvetlenül ezután mi történt, merthogy az étterem közepén ledobtam magamról a civilizációt, azaz a nyári selyem öltönyömet (Fáy utca, kínai piac, háromezer), és egy szál fürdőgatyóban végigcaplatva a vastag szőnyegen, majd a parti homokon − zutty a tengerbe. Úgy tíz perc múlva vissza, törülközés (az étterem jóvoltából, ahol előző nap − óvatos hun, aki voltam− azért meg kérdeztem, mit szólnának egy ilyen Sobri Jóskás izéhez, azt válaszolták,  hogy bár Mr. Sobrit nem ösmerik, de  Mr. Niki Lauda, a tulaj meg a haverjai rendszeresen így hűsítik itt magukat), majd, mintha semmi nem történt volna, vissza az asztalunkhoz. Némely szmokingos vendég mintha mély irigységgel szemlélt volna.

Az asztalOMNÁL két élő jégszobrot találtam, de azért enni tudtak − bár többé nem is szóltak hozzám, hozzánk.  Az egész hecc egy vagyon volt − megérte. Másnap hajnalban búcsú nélkül elhúztunk a malagai reptérre.

Még fölbukkantak párszor Pesten, olcsó belvárosi panziókban:  mint említettem, a pasi ugyanabban az ingben-zakóban, a Tanti ugyanazzal a stíllel: azt hiszen akkor már valóban képtelen volt fölfogni, hogy rég elmúltam hét-huszonhét-ötvenhét éves. És − bár eszembe jutott − ezektől érdeklődjem hajdanvolt bátyámról?


Hiszen azt sem értettem, miért jönnek újra és újra? Rajtam kívül senkijük; én szarok rájuk; ők, járóbotos két vénember, túl a nyolcvanon − mit akarnak, mit keresnek itt? Ezt még ma sem értem, kétezertizenkettőben, immár négy-öt évvel a haláluk után.

Akkorra annyira azért megenyhültem, hogy azt kívánjam: legyen neki(k) könnyű a Föld.

Az én Tantim átkozottul fura, tán gonosz ember volt. Meglehet, mások meg engem tartanak annak. Hááát, tudod mit, Andai? Ha ezek a halálom után rólam is csak annyit mondanak, hogy „RIP, Polgár Gyula” − avval én kiegyezem.




 


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 6. − TBC 2012. január 29. vasárnap, 07:41
E-mail Nyomtatás PDF


 - Kell ez? Kit érdekel? Az emberek nem szeretnek betegségekről hallani, ha csak nem a sajátjukról szól a fabula. Különben is, többször dumáltunk az én kis tbc-mről, igaz, csak rövideket, töredékeket, de te, szemét Andai, azokat is megírtad. Összefoglalni, kiegészíteni? A sztori maga elintézhető két-három oldalon, de már az előzményei, és főleg a következményei! Állati hosszúra sikerülne, a mai olvasó lusta ennyi dumát befogadni. Az emlékezet pedig valami baromi cseles dolog. Azokról az évekről, hónapokról elég sokat őriz a memóriám, de jóval kevesebbet, mint akár pár éve, és a megmaradtakban sem vagyok már biztos: valóban úgy történtek? Mi esett ki? Mi az, amit akarva-akaratlanul hozzáköltöttem, és ezeket a hantákat már nem tudom a valóságtól szétnyálazni? Annyi bizonyos, hogy csak az elmúlt egy-két évben, amikor sajnos akadt időm bőven, túlságosan is bőven, és a megengedhetőnél jóval többet foglalkoztam magammal, jöttem rá: azok a hónapok, ezerkilencszázötvenöt és ötvenhét között, szóval jórészt azok determinálták  az egész életemet. Kínokkal teli előzmények után vegyél ki egy amúgy is anyás-apás gyereket a szokott környezetéből, rakd egy másikba, ahova nem illeszthető, ahol senkije, semmije; küldj rá halálos betegséget, némi polgárháborút, azután, ha túléli, ne csodálkozz, hogy soha a büdös életében nem lesz egy könnyű ember.  

Baromi sokat betegeskedtem gyerekkoromban. Állandóan nátha, megfázás, influenza − te, faszikám,  ismertük egyáltalán akkor, az ötvenes évek elején ezt a szót?  Hozzá csontsovány voltam, ha napra álltam, átsütött rajtam. Amikor utóbb, még felnőtt koromban is kérdezték orvosék, milyen gyerekkori fertőző betegségem volt, röviden tudtam válaszolni: skarlátot kivéve minden. Elkerekedő szemüket látva, még büszke is voltam e teljesítményemre. Az egyik bakafántoskodott: miért nem látszik a karján a himlőoltás? Tudod, egymás alatt az a két, ráncosodó kör a bőrön; mint ma már tudom: akár egy golyónyom, lövésé. Hát mit tudtam én? Csak arra emlékeztem, hogy anno meg is büntettek e hiány miatt: az éves orvosi iskolaorvosi szemléken, valahol kint Újpesten, újra és újra nekem estek azokkal rémes szikefélékkel (foto: Orvostörténeti Múzeum): keresztet, ikszet vágtak a bőrömbe, abba a himlő elleni valamit, szérum? vakcina? tököm tudja, miszar, de kurvára fájt. Voltak nekem ilyen visszatérő konfliktusaim az egészségüggyel: a garatmandulámat négyszer vették ki, mindig visszanőtt, most is van, de ebben a korban ki nem szarja le. Azok is eszelősen fájtak, de legalább olyankor kaptam fagyit, bőven − enni utáltam, de a fagyi… a fagyi az más.

Hogy miért feküdtem szinte állandóan valami nyavalyával otthon? Mi volt az a szó szerint beteges soványság? Azt hiszem, a gének. A vér. Idős géneket, öreg vért örököltem a szüleimtől. Úgynevezett kései gyerek voltam, mert akkoriban nem volt természetes, hogy emberek negyvenen túl hoznak össze kisklambót. Erre sem a társadalom, sem az orvostudomány nem volt fölkészülve akkor, és az emberanyag sem volt igazán megfelelő, szemben a mai negyvenes-ötvenes-hatvanas szülőkkel, akik jól, sőt megfelelően táplálkozva, sportolva, egészségtudatosan élnek.  Az én szüleim munkaszolgálatban és koncentrációs táborokban gyakorolták a wellnest.

Jártunk mi mindenféle orvoshoz, bőrgyógyásztól urológusig, szívspecialistától tüdősig − semmi; csak az a kis pénzecske, amiért Apuék hullára melózták magukat, fehér köpenyek zsebébe vándorolt, folyvást. A betegeskedés tehát megszokott, alapállapot volt.

Ami természetesen szar ügy, de egyszersmind jó is. Lóghattam a suliból. És ez, betegségtől függetlenül, vándorünnep volt. Én ugyanis utáltam az iskolát. Akkor is, később is. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert éppen a sok kiesett idő miatt nem tanultam meg tanulni. De egyszerűen nem fogtam fel, hogy ezt miért kell, amikor annyi jobb, érdekesebb dolog is van a világon! Ám még ez is semmi! Hát miféle eljárás az, hogy reggel nyolctól délután kettőig bezárnak engem egy randa épületbe, és ott csengőszóra, percre beosztva kell ÉLNEM! Már egyáltalán: miként lehet ezt életnek nevezni? Az ilyen drill pszichésen kiakasztott,  fizikálisan megbetegített, még felnőtten is, bár akkor csak rövid ideig: huszonegy évesen nyugdíjamig sikerült kötetlen munkaidejű melókat szereznem, és ezzel a kötetlenséggel nagyon is éltem. Biztosra mondom, minden túlzás nélkül: ha ez nem így alakul, már rég bediliztem volna, a szó szoros értelmében. A másik hátránya a sok lógásnak: sem a tanagyagot nem tudtam követni, sem a közösséget, az osztályt, a társaimat; képtelen lévén velük együtt lenni, játszani, dumálni − kirekedtem. Először, de nem utoljára.

Ötvenöt végén Anyu kiszúrta, hogy állandó hőemelkedésem van. Nem vészes, harminchét-egy, -kettő − mindegy, újabb körtúra tucatnyi orvosemberhez. Nem találtak semmit, naná. Hogy engem megint megtortúráztak e tucatnyi helyen − na bumm, és akkor mi van? A beteg kussoljon. A beteg tűrjön. A beteg örüljön, hogy él − még ha csak, sőt és pláne nyolc éves is.

Ötvenhat márciusában némileg hörögve-harákolva kezdtem szedni a levegőt. − Nem vészes, apró hörghurut − így a dokik, újabb röntgeneket követően (mellékesen: engem öt és tizenöt éves korom között annyi radioaktív sugárzás ért, amúgy merő jóindulatból, hogy szerintem világítottam a setétben −  a később esztendők dózisairól ne is beszéljünk. Két lábon járó Csernobil, aki voltam).

A tavaszi szünetre szokás szerint kicsaptak a „jó levegőre”, Urbán szabóhoz, Pesthidegkútra, ami akkor még valóban jó levegőjű falucska volt. Ott komolyan nekiláttam hörögni. Bármely horrorfilmben alkalmaztak volna. A helyi körzeti orvos aszondta: − Szamárköhögés, mire én aszondtam: − Olyanom  már volt; megrántotta a vállát, én is megrántottam a vállam, mentem vissza a templomkertbe ipi-apacsozni. Amikor Anyuék vasárnap jöttek látogatni, majd elájultak. Összecsomagolták a cuccomat meg engem, taxival(!!!) haza, onnan telefonáltak Ida néninek a lakására (Dr. Hoffmann Ida, a magyar tüdőgyógyászat, különösen a gyerekkori TBC-k iskolateremtő, nemzetközi hírű tudósa, régi családi haver, a Szabadság-hegyi Állami Gyermek Tüdőszanatórium főnöke, áldassék az emléke, aki korábban is foglalkozott velem). Ő odatartatta a telefonkagylót a tüdőmhöz, majd csak annyit mondott: − Azonnal hozzátok, azonnal! − és lecsapta.

Itt álljunk meg, csatoljunk vissza. Ennek a fenti és a most következő pár mondatnak, azaz a történéseknek volt-van valóságalapjuk, nem is kevés. Ám hogy mindez az évtizedek során kerekedett, gömbölyödött; színes SZTORIVÁ, csattanós anekdotává serdült, azaz változott nem csupán a magam, de a szemtanúk, a résztvevők színesítő elmondásai okán és következtében − nos, az hótziher.

A szaniba érkezést (taxi!!!) követő eseményeket tehát már illő kétkedéssel idézem fel. Annyi biztos, hogy nagy sürgés-forgás fogadott (vasárnap!). Ida néni beöltözve, határozott hangon, de nem éppen derűs állapotban utasította folyamatosan a (mint utóbb kiderült: szokatlanul nagyszámú) orvos-ápoló-műtős seregletet. Engem villámgyorsan elragadott ez a sok ember a szüleimtől, már csak arra éledtem, hogy röntgeneznek, megint, elképedt mondatokat, szavakat suttogva. A következő kép: anyapucéran, homlokomat, karjaimat, lábaimat, törzsemet leszíjazva fekszem valami ágyon, felettem vakító lámpák, fényükben féltucatnyi fehérálarcos fej − azután jöttek a kínok.

Amennyire akkor és utóbb megtudtam: valahol-valahogy összeszedtem egy tbc-t.

Ez az utcán vagy az iskolában történhetett. A lakásunk kicsi volt ugyan, de jutott nekem egy kb. külön szoba (azaz a szoba-hallból a hall, összecsukható üvegajtóval leválasztva a szobától). A kégli tiszta volt, száraz, kellően fűtött, stb., nem éppen egy bacitanya. A „sima”, a „szabvány” tüdőbajtól naná, hogy eltérően, ez az én szörnyem a nyirokrendszeremet támadta meg (tessék utánanézni szakkönyvekben, guglin, mi az a nyirokrendszer. Nekem az elmúlt évtizedekben erre nem volt erőm. Mint ahogy precízebb, szakszerűbb magyarázatot adni a fentiekre és a következőkre se). Szóval ezt a nyirokrendszert szánzsén hazavágta a tébé, némi korai jelzéseket ugyan adva (a hőemelkedések, ugye, meg a „hörghurut”), de meglehetősen alattomosan, amúgy gyilkolva.

Merthogy majdnem kinyírt, a szenccségit.

A nyirok, ez az amúgy békés váladék, miután rendszerét elpusztította a kór, szépen elkezdett felgyűlni a tüdőmben, és − a közlekedőedények elve szerint; na miket tudok, he? - a légcsövemben. Mire fölszáguldottak velem azon a vasárnap a szaniba, már a torkomnál-gégémnél állt a trutyi. Órákon múlt, hogy nem fulladtam bele saját magamba.

És fenti bekezdésben nincs semmi fantáziálás.

Megműtöttek akkor − azután még hétszer. HÉTSZER! Belső műtétemény volt, vér és seb nélküli − iszonyatos. Előszörre nem volt érkezésem részletesen megfigyelni, milyen inkvizíciónak vetnek alá, a többi hét alkalom viszont már annyira kitanított, hogy tán magam is elvégeztem volna a beavatkozást valakin.

A beteg torkát, garatát, mindent ott felül a szájban, légutakat, miegymást ezer és egy injekcióval, bogyóval, kenettel előkezelik.  Kapsz szert hányás, öklendezés, nyálképződés, fájdalom, mifranc ellen. Amikor azt hiszik (mert nem tudhatják tutira, azt csak te tudhatod), hogy sikerült fájdalommentesre zsibbasztaniuk (sosem sikerült, esküszöm!) lenyomnak a torkodon át (ábra: Polgár Gyula gyűjtése) a légcsövedbe (tehát ösmételjük: a lég- és nem holmi nyelőcsőbe, az bakfitty) egy bronchoszkópnak nevezett ujjnyi vastag fémcsövet. Ebbe elébb egy másik fémcsövet dugnak, a végén tükörrel, minilámpával. Ezt a periszkópot le-föl nyuzbálják − leírhatatlan. Imígyen fölmérve tüdőd és csatolt részei állapotját, a tükrös csövet kiveszik és helyébe appart kis gumislagot tuszkolnak. Ennek kinti végén, értsd: a szájadnál valami szivattyúszerűség csapolja a nyirkot. A trutyit. Hogy minél alaposabb munkát végezzenek, ezúttal a gumicsövet  húzzák-vonják, és igaz, egy másik csőben, de az ilyenkor csak fölnagyítja a rémségeket.

Egy kései gondolat + egy „anekdot”.

Nem értettem, miért nem lehetett ezt az egészet altatásban lezavarni? (A múlt idő sem biztos: lehet, ma sem altatnak.) Erre se kerestem választ, csak saccolok: 1. egy kiskölöknél az altatás komoly károkat is okozhat, szívben, agyban, miegymásban. 2. akkoriban, tehát ötvenhatban a magyar orvosok nem voltak erre fölkészülve, mert 3. nem jutottak hozzá, azaz ez a qrva ország nem jutott megfelelő szerekhez − ld. még: hidegháború.

Sok-sok évvel később, a drága, nagy tudású, szuperművelt, kortárs műgyűjtőnek sem utolsó dr. Magyary-Kossa Béla volt a fogorvosom. Kezeléseim alkalmanként sokáig tartottak, mert minimum plusz félórát eldumáltunk könyvekről, lemezekről, legújabb képeiről. Kamasz voltam, de felnőttnek tekintett − nagyon kedveltem. Egyszer azt mondta, most ecsetelnie kell, valamiért valamit. Oda sem figyeltem, csak mikor már késő volt. Akkor vettem észre az ecsetelő oldat sajátságos, gyönyörű, mással össze nem téveszthető, áttetsző kék színét és éreztem meg förtelmes, mással össze nem téveszthető bűzét. Tán valami éter-izé lehetett? Faszom tuggya, bocs. Nem volt időm sikkantani sem, jött az avval a lével átitatott vatta, bele a számba. A dokit tizedmásodperc alatt telibe okádtam, de jutott asszisztens-nejének, no meg a méregdrága gépezetnek. Arra a folyadékra akkor már emlékeztem a szaniból: valami zsibbasztószerűség, de bizonyos páciensek (mint én, naná) rosszul reagálnak rá, értsd: vomitálnak tőle, üstöllést. Ezt (is) megelőzendő adják azt a bizonyos hányás elleni injekciót, a sok között. Magyary-Kossa volt olyan gentleman, hogy még ő mentegetőzött a tönkrehányt rendelője közepén, mocskos köpenyben (miközben gyönyörű felesége egy másik szobában zokogott): neki meg kellett volna kérdenie, nincs-e ellenemre az az izé. Mindezek után új fogorvost kerestem, nem volt pofám többé a Karinthy Frigyes úti rendelőbe lépni.

Back to the TBC.

Ida néni akkor, az első alkalommal sem kockáztatott. A műtőben összegyűlt sok fehér alak közt volt tüdősebész, aneszteziológus is. Ha ugyanis a hagyományos módszer (mert a fent leírt rémség hagyománnyá nemesült!) nem válik be, fölmetszenek, mint egy gyesznót a torba’, gigától ágyékig, úgy férkőzendő hozzá az én drága kis pájslimhoz. Erre végül is nem volt szükség, leszedtek az asztalról, eltolókocsiztak valami ágyhoz, egy kórterembe − onnét aztán nem távoztam kilenc hónapig.

Nem tudtam, ma sem tudom, mert nem akarom tudni, mivel-hogyan kezeltek-gyógyítottak. Nem akarok tudni semmit azokról a dolgokról. Talán magam is kielemezhetném ennek okát, de ezt sem akarom. Struccfejem a homokban. Ma már hiába is akarnám: a saját papírjaim, a leletek, zárójelentések rég eltűntek; a szani dokumentumai dettó: csak nem őriznek ötvenhatból kórlapokat?

Úgy tűnik, mintha a többszöri, eszelős nyirokcsapoláson kívül és mellett a fektetés, az egész napi fektetés a friss ájeren, kint, az ágyakkal zsúfolt, fedett teraszon (fotó: Népszabadság, Kéri Dániel) ; hűvösebb időben fejbúbig plédekbe gyömöszölve − nos ez volt a gyógymód. Rémlik valami időnkénti tabletta, még ritkábban egy-egy szuri − akkor sem, ma sem tudom, miket nyomtak belém. Orvoshaverok mondták utóbb: „köszönhetően” a politikai helyzetnek, itthon majd’ minden orvoslás a háború előtti állapotokat tükrözte, mivel új eljárás, gyógyszer nemigen bírt átjönni a vasfüggönyön.

A kóterem tizenkét ágyas volt, jobbra-balra hat-hat gyerek, középen a hosszú kajaasztal − ez szolgált minden másra is: tanulásra, levélírásra, játékra. Korösszetétel: ötévestől tizenötig. Ez nem jó, tapasztalatból mondom.

És most megint pszichologizálok egyet. A kisgyerek alapvetően gonosz kis állatfajta. Ha észreveszi társában a gyengeséget, ha meg nem is öli, de egy életre megsebzi. Pláne, ha ő maga is sebzett, beteg. Eleve adott egy rangsor: az idősebbek a főnökök. Közéjük tartozni lehetetlen, hiszen visszaverik, ha kell: szó szerint, a „betolakodókat”. Valami nagyon különlegeset kell tudni a fiatalabbaknak, hogy akár csak megközelítsék az olimposzi isteneket. A különlegesség lehet elképesztő seggnyalás, sőt, szolgaság felvállalása − akkor még ismeretlen volt a szó, hogy csicska. Maguk közelébe engedték azt is aki folyamatosan adott nekik valamit: otthonról kapott kaját, különleges írószereket, képeslapokat, olvasnivalót. A magam nyolc évével nem szerettem a folyamatos megaláztatásokat, veréseket és sajátos módon próbáltam megúszni azokat: meséltem.

A korábbi sok betegeskedésnek akkoriban volt egy (mint utóbb kiderült: szart sem érő, sőt) hozadéka. Rengeteget olvastam. Lassabban persze, mint pár év múlva, de még mindig sokkal gyorsabban, mint kortársaim. Elolvastam mindent, ami a kezembe került, mohón, fáradhatatlanul és természetesen kuszán, rendszer nélkül. Mindmáig így olvasok, több könyvet is egyszrre, plusz folyóiratok, újságok, no meg a net - ezért az a rengeteg, abszolút fölösleges, zavaros „tudás” az agyamban. Amíg csak elmeséltem egy-egy könyvet itt-ott, például a szanatóriumban, addig jó volt a sorom. Ám amikor azt hittem, végre elfoglaltam az engem megillető helyet az iskolai osztály, a kórterem hierarchiájában, nagyot estem, pofára. Mert kezdtem okosságokat mondani. Könyvből szedett ismereteket fölböfögni. Kérve, kéretlenül. Fényeztem, fitogtattam magam. Tenyérbe mászóan. Bele is másztam azokba a tenyerekbe. Gúnyoltak − állandóan, vertek − olykor. No most. Fekszik egy beteg kiskölyök a világtól, szokott környezetétől, családjától elzárva, betegen. Sőt, ha úgy tetszik: halálos betegen. A doktorok (mesélték Anyuék) soha nem mondták, hogy nyugi, nincs több veszély, inkább azt zsolozsmázták komor pofával: még mindig  nem lehet biztosat tudni. És akkor ezt a (mondjuk: objektív) állapotot a kor- és kórtársak megfejelik veréssel, csúfolással, ilyesmikkel: kicsi öröm. Mi tagadás: jellem-, de minimum lélektorzító. Bevallom.

Hogy ismétlem és sajnáltatom magam? Siránkozom?  Ok, Andai, igazad van. Szerintem ugyan nem, de mindegy: szarok a véleményedre. Nyavalygok, mert most jólesik. És különben is: te akartad.

Ami mármost megint a választott témát, tehát a TBC-met illeti − elvoltunk egymással. Jártam szanioskolába: kihelyezett tagozat, minden osztály egy teremben, mint Móránál − nem tanultam semmit, azt hiszem, de kaptam később bizonyítványt, örömöt az ürömben: nem kellett újrajárnom az osztályt. Rajzoltam, leveleket írtam (borzasztó hibákkal! még a saját nevemet is elbarmoltam!) (fotó: Polgár Gyula). Matricáztam (ez nem volt olyan egyszerű, mint ma, ha létezik még ilyesmi: vízbe kellett áztatni a képecskéket, onnan a szükségesnél nem később és nem elébb kivenni, lecsöpögtetni, de nem túl szárazra, fölsimítani a papírra, ügyelve, nehogy fölhólyagosodjék. Komoly, összetett, koncentrációt és kézügyességet igénylő művelet, nekem ritkán sikerült, naná) (fotó: Polgár Gyula). Egy idő után nem hörögtem, a hőemelkedéses napok is ritkultak − az illetékesek lazítottak az ágyhoz kötöttségen: ami akkor jött, az felhőtlenül jó volt. Az óriási parkban baromi jókat lehetett játszani. Magamfajta városi-aszfalti-bérházi kölyöknek minden új volt. A sok fa, a bokrok, a mögöttük szinte föllelhetetlen isteni búvóhelyek! Teljesen véletlenül fény derült egy érthetetlen képességemre: jó „hadvezérnek” bizonyultam. Valószínűsítem, hogy a könyvek hozták ki belőlem a hadistratégát. Mégpedig sikereset! Csapatom sorra nyerte a harci játékokat, számháborúkat, ezért irányítói, vagyis főnöki képességem megkérdőjelezhetetlenné vált. Abban a pár órában, amíg a harcok tartottak, a szani gyermekelitje is elfogadott vezérül − hogy azután este, megint valami ostoba vita során-után ismét kiközösítsenek.

Nem emlékszem minden kórházi beszámolók leglényegesebbjére: a kajára. Rémlik a reggeli: nagy kondérban behozott, tetején bőrösödő meleg tej − mindig utáltam. Tízórai, uzsonna: zsíros kenyér, megszórva pirospaprikával. Az asztalon viaszosvászon, azon két kancsó, állandóan: az egyikben víz, a másikban az a csodálatos, máig keresett ízű, hektószám főzött „tea”: cukor- és citrompótlóval. A három-, négyhetente engedélyezett szülői látogatások a többségnek a hazai kosztot jelentette. Én, a kaját akkor is, ott is utáló különutas, csak Anyu rántott húsára voltam vevő, legendás nőiszeszélyét bedobtam a közösbe − pár napig megváltva ezzel a nyugalmamat. Azt, hogy miért ilyen ritka a látogatás, a kor szellemének (uramisten! korszellem ebben is, itt is!) megfelelően magyarázták: a vidéki hozzátartozók nem tudnak (értsd: nem telik nekik) sűrűbben följönni Budára, hát legyen egyenlőség, hiszen a kommunizmusban mindenki egyenlő. Ó, hogy dúrtátok volna meg a Zanyátok! − persze ezt csak most írom-mondom, kétezer-tizenkettőben.

Aztán jött, ami jött, ami nem is annyira az én nyugalmamat zavarta meg (alig is értettem valamit az egészből), hanem az egész szanatóriumét, a városét, az országét.

Semmit nem tudtunk. Éltünk a magunk Varázshegyén, akadt, aki már évek óta. Amúgy miért, hogyan is tudhattunk volna, mi történik ötvenhatban? Bekerítettségünk miatt nemhogy szemtanúk nem lehettünk, de érdektelenségünk (má’ mér’? mijaz a politika?), gyerekvoltunk okán szinte kortársak sem.

És azért ezt is gondoljátok meg, kedvesim! 

Fekszel betegen hónapok-évek óta egy helyen, amelyről azt gondolod, hogy teljesen izolál a külvilágtól (ami tulajdonképpen a családot, a szülőket, testvéreket jelenti); majd beledöglesz ebbe az elszakítottságba, a honvágyba, amely még korábbi, rövidke, hajszálon függő életed legpocsékabb napjait, eseményeit, embereit is szépé, jóvá varázsolja már. És akkor kiderül, hogy a szarnál is van szarabb. (Ezt például megtanultam. Mára állandósult pesszimizmusom egyik oka.) Nincs látogatás. Nincs telefon. Végleg nincs külvilág. Aki nem élte meg, nem értheti, slussz.

A lövések távoli zaja még „izginek” is fölfogható: − Apuskám! Tisztára Timur és csapata! Amikor Csepel fölött hatalmas füstfelhő kezd gomolyogni (jól látható a városra néző teraszokról, kórtermekből: „örök körpanoráma”), az kifejezetten festői.  Midőn elmaradnak a kezelések, műtétek, lehet örülni. Orvosok, ápolók, műtősök, nővérek, takarítók, szakácsok tömegesen ragadtak lent, Pesten és Buda távolabbi részein. Hol van Ibi nővér? Hát Bordás doki? Beteg gyerekembereket minden változás tovább rémít.

Aztán jött az igazi rémület. Fölbukkant az októberi ködben, a szépen karbantartott murvás szanibeli úton egy teherautó meg egy kisebb darus kocsi. Viharkabátos, dobtáras géppisztolyos emberek. Amikor bejöttek a mi kórtermünk-az ÉN KÓRTERMEM szárnyába, füstösen-sárosan és üvöltve: − Tudjuk, hogy itt, meg a parkban fegyvereket rejtettek el a ruszkik meg a kommunisták! Adják elő, vagy kinyírunk mindenkit! − hát akkor, vazze, bégyütt a valóság a Varázshegybe!

És amikor pár perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy géppisztollyal! GÉPPISZTOLLYAL! VALÓDIVAL! NEM REGÉNY- VAGY FILMBELIVEL a saját öt-nyolc-tizenöt éves a hátunkban szedjük kifele az ágyainkból a matracokat, párnákat, hogy szakértő kezek késsel, szuronnyal, mifranccal fölhasogassák őket ama bizonyos fegyvereket keresve − akkor bizony sokunk szó szerint összeszarta magát. Én valószínűleg csak azért maradtam ki ebből, mert ugye nem voltam egy evős típus, mi jöhetett volna ki belőlem? Én „csak” merevgörcs-szerűséget kaptam, pár perc múlva. Akkor vezényeltek át minket, „nagy fiúkat” ama bizonyos panorámás oldalra. Könyörgök: ott beteg csecsemők, meg egy-két éves kissrácok feküdtek! Ki velük az ágyból, matracszemle (értsd: hasogatás), azután visszapakolás. Matrac, csecsemő egy kupacra.

A felkelők estére eltűntek, akár a személyzet megmaradt részének jó része.  A többiek közül néhányan másnap már rohadt ruszkikat, szemét komcsikat emlegettek, ami alig volt kevésbé sokkoló sokunknak, mint az előző napi „tettleg inzultus”. Ugye az átlagéletkor ott tíz év lehetett. Az épülő szocializmusban-kommunizmusban szocializálódott, buta, beteg kölykök halmaza. Többségük ma már nyílván tagadja, de tanúnak jelentkezem: akkor és ott kissé meghasadt a tudatunk. Mi még láttuk pl. a hentesüzletet, kirakatában a zsírból készült Szálin-szoborral (ami a hőségben megroggyant, deformálódott a Nagy Vezér, s ezért a boltvezetőt elvtte az ÁVH) (fotó: fortepan.hu). Eddig hős, felszabadító szovjet elvtársaink - most ruszkik? A kommunisták a világ legkülönbjei mára: szemetek? Emberek, kedvesim! Megint arra kérlek benneteket, hogy meditáljatok ezen egy hangyányit: miként lehet ép lélekkel fölnőni ilyen, khm, „ellentmondásocskák” után?

Na, ezt most írd zárójelesen, Andai. Privát válaszom: szarul. Vagyok ugye én (és sok más bajtársam), akit (akiket) túl sok, olykor véres ellentmondás vett körül, majd' egész életünkben. Közülünk sokan, a széplelkek ismét menekülünk a valóságtól, olvasunk, moziba, színházba, múzeumba járunk − mind a valóság égi mása csupán. A világot hatvanon túl is fekete-fehérben látjuk, naivak vagyunk és kéretlen hősök: én is, sok hasonló haverom is folyvást igaz, ergo eleve vesztes ügyekért handabandáz(t)unk, indultunk rohamra, tömegeket vélvén támogatónknak, azután hátranézve láttuk-látjuk: a kutya sem követ minket. Zárójel bezárva.

Mint utóbb kiderült, november elején már hazaküldtek, „kiírtak” volna. Így huszonötödikén szabadultam, végtelen protekcióval: Ida néninek valami forradalmi bizottságot is mozgósítania kellett, hogy elengedjenek. Apu gyalog jött a Moszkva tértől értem, de azért hozott nőiszeszélyt. Bementem elköszönni a kórterembe, letettem az asztalra a süteményt; minden más cuccom az ágyamon, szépen rendbe rakva: a hagyományok szerint ez itt marad. Köszöntem, elköszöntem: senki nem válaszolt. Az addigi kb. utálat nyílt gyűlöletbe váltott már egy-két napja, mióta kiderült: hazamehetek. Ez a szemét? Én tíz hónapja (egy éve, két esztendeje, három éves korom óta) dekkolok itt! És akkor ez a kis geci, protekciós zsidrák, csak úgy kisétál? Úgy éreztem, én barom, hogy van valami igazuk. Ezt az ostoba, öngyilkos naivitásomat is megőriztem máig: én mindenkit mindig megértek; mindent mindenkor mérlegelek, az isten akárhová tegyen engem. Ezért azután bárki, bármikor átverhet, bizalmamba, szerelmembe férkőzhet, azzal visszaélhet − nem tudok változni-változtatni. Illetve ma már... Hatvanon túl! Mi vesztenivalóm lehet?! -  elküldöm az illetőt a picsába, Ennek persze semmi értelme, haszna, de nekem jól esik.

Gyalog jöttünk le a hegyről; fogas, busz sehol. A városra nem ismertem rá, de nem is nagyon érdekelt: haza, csak haza, szarok a romokra (fotó: fortepan.hu). Azóta sokszor olvastam, hallottam: „hatalmas kő esett le a szívemről”, „fölszabadultam”, stb. Tessék elhinni nekem, aki írások, szavak elemzésekor végtelenül cinikus bírok lenni: vannak ilyen érzések, ráadásul valódiak.

A Moszkva téren, a romok közt egy utcai árustól Apu vett egy-egy Kossuth-címert − máig tart bennem egy Moldova-nyöget, ami nyilván valódi, ilyet nem lehet kitalálni, márminthogy egy jelvénymacher úgy kínálja a portékáját: „Nem folyt hiába a hősök vére! Csak egy forint a Kossuth-címer!” (fotó: AGy)

November végétől ötvenhét márciusáig a Kresz konyhájában éltem. Ezt egyszer már részletesen elmondtam, le is írtad, most már unom, ha akarod, rakd ide azt a régi dumámat.

(Ok. Tehát − mert Polgár unhatja, én viszont lusta vagyok, a Zannya szömit, de tartozom magamnak, meg az ő örökkévalóságának, amin már évek óta dolgozom − itt van megint: http://www.andai.hu/tartalom/archivum/polgari-toertenetek/2168-ablakbol.html )

Márciusban tértem vissza az iskolába. A régi

osztályomba. Nem ismertem rá: sokan elmentek. És amúgy sem lehetett volna többé soha semmi ugyanúgy, mint régen. Hiszen hiába voltam hajdani diák − ösmeretlen maradtam sokáig, sokaknak. A „kiesés” a „normális” életből majd’ mindenki szemében

mássá

tett. Ráadásul továbbra is nagyképű, beképzelt okostojás maradtam, sőt. Eltűntem majd’ egy évre, mialatt történt ez-az, csak az azokat megéltek által érthetőek − néztem mint a moziban. Aztán, hogy mégis bekerüljek a pikszisbe, villogni kezdtem szanatóriumi élményekkel és (már megint, én balga) könyvből szerzett tudásommal, Amikor egy kiránduláson a budai hegyekben azt állítottam, hogy itt, Csillebércen atomreaktor van, és a mandarinnak nincs magja − majdnem megvertek. Megvertetek! A te pofádra is emlékszem, Andai! A legnagyobb közösségteremtőhöz, a sporthoz, különösen a focihoz − de erről is dumáltam már eleget − hülye voltam természetesen, megbocsáthatatlanul az − ez mindmáig kirekeszt sok társaságból. Tizenöt évesen találtam csak, a sors különös kegyelméből, nekem megfelelő közeget, egy könyvtárban. Hozzám hasonló, sőt: engem értékelő fiúk és főleg lányok közt − de ez végleg nem ide tartozik, ott sok jó volt, ha érdekel, beszélj rá, valamikor dumálok, de mindenesetre ott is kiderült, ismét és sokadszor: a rendszertelenül, rendezetlenül, összevissza agyadba tömött sok marhaság, nem marad más, csak fölösleges marhaság.

Az még talán fontos, hogy elbocsátásom után kéthetenként jártam kontrollra a hegyre − azóta nem ültem a Fogason. Ezerszer elmentem a szani mellett, tömegközlekedve, majd saját kocsival − elfordítottam a fejem. Azután, úgy két évvel ezelőtt, végigslattyogtam kívülről a Mártonhegyi úti kerítés mentén. Az egész ma is tüdős, de nyílván elegánsabb pulmonológiai valaminek nevezni. Lepusztult, kényszerkarbantartott, vedlőfalú épületek. Földszintes, nem túl nagy téglabarakkok. Az egyikben volt az „én” kórtermem − melyikben?  És nem is „egész” már az egész: a hajdan hatalmas park kis kertecskévé szűkült, körben luxusvillák.

De be − no, be azért nem mentem. Nem. Soha már.

Erre kb. biztosíték néhány adat. Huszonegy évesen száznyolcvanhat centi magas és negyvenhét kiló voltam. Egy barátnőm akkortájt − az előjáték kihagyhatatlan részeként − rendre megszámolta kiálló bordáimat, miközben „Ici”-nek becézett, mondván: teljesen úgy festek, mint a fotókon az auschwitzi-ak, az éppen fölszabadított lágerlakók. Ma bőven verem a mázsát; ha kihúzom magam, száznyolvanhárom körül lehetek. Barátnő? Előjáték? Ugyan már… Emberek közt nem nagyon vagyok, ők sem fertőzhetnek meg. Mindenesetre szerintem egy mizantróp, alighím bálnát messzire elkerül a tébé, de még az a pulmo-izé is.


 

 


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 5. − Bajusz 2011. december 18. vasárnap, 12:38
E-mail Nyomtatás PDF

− Ahogy a kedves kuncsaft óhajtja: akarja mogo karácsonyi anekdot? Megkapja. Kissé hosszú, nem baj? És… hogy is dallja a jó Petúr? Keserű lesz. Meg name’ csak azért, mert lassan közismert, hogy utálom a karácsonyokat.

Apunak  − osz-posz mint nekem − negyvenes évei közeledtével rengeteg ismerőse, haverja, és (elég az) két valódi barátja volt: a Dodi meg a Palkó. E kapcsolat részletezése nem ide tartozik, csak két apró eleme: nagyjából egykorúak voltak és ugyanaz a hadkiegészítő vette számba őket. Így azután ugyanakkor, ugyanabba a muszos századba kerültek. Árkot ástak, spanyol-lovasokat állítgattak a T-34-esek ellen (fotó: 2worldwar2.com), Dodi közben még énekelt is: apja nyomdokán az Operaház nagyreményű tenoristája volt, a keret folyvást daloltatta. Akácos út, Százados úr sejehaj, stb. − Dodi egyszer megpróbálta a Nessun Dormát is: két puskatusütéssel értésére adták, hogy ez itt nem a Scala. A mínuszok nem használnak a hangszálaknak, az addig sem munkaerejéről híres Dodi elnémult, ilyen rabszolga meg minek: negyvenhárom karácsonyán rúgta az árokba egy magyar keretlegény, majd beleeresztett két golyót.

Apu és Palkó negyvennégy mikulása táján szöktek meg, toronyirányt, gyalog Pest felé. Aput karácsonykor fogta el kéjre-kényre-kedvre, privát rabnak a Vörös Hadsereg egy őrmesternője, aki egy hónap után rájött, hogy a legény már a málenkíjnél is málenkíjebb robotot sem bírja. Kegyes volt, nyilván Apu addigi szolgálataiért: nem lőtte agyon azzal a böhöm nagy, fatokját puskatussá átalakítható Mauserjével (fotó: mauser.org), sőt, hagyta lelépni az untauglichot.

Palkó nem volt ilyen mázlista, hadifogság, back to the USSR, a változatosság kedvéért árkokat betemetni, spanyol-lovasokat lebontani.


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 4. − Sport 2011. december 11. vasárnap, 14:52
E-mail Nyomtatás PDF

− Ami teljesen kimaradt, az a sport. Mármint az aktív része: nézni, drukkolni olykor még ma is jó. Most már bánom, hogy elpaccoltam a lehetőségeimet, bár nem voltak olyan számosak. Bánom, mert sajnos rájövök a tengernagy eszemmel, mindenféle nyavalyától gyötörten, hogy a mozgás nélkülözhetetlen. Akkor szartam az efféle prédikációkra, három okból is. Mindenekelőtt: ki a tökömnek van kedve holmi edzésekre járni, izzadni, szenvedni, amikor van mozi, könyv, dumák, meg mindenféle jó; azt sem tudtam ki volt az a Churchill, de osztottam véleményét: − Csak semmi sport!

A másik? Emlékszel talán, a sulikban rengeteget hiányoztam, állandóan beteg voltam, aztán becseszett az a tébécém, egyéves szanatóriummal, itakdalse. Egy időben a fúvó széltől is óvott mindenki, hiába persze, de az ilyesféle óvások nyomán nem igazán tud kibontakozni egy sportolói karrier, hiszen szobába zárva az egy kissé bajos.

Végül: aki nálam ügyetlenebb volt, az hazudik, vagy festi magát. Tornaórán a saját lábamban is elestem futás közben, nem kellett ahhoz holmi zsámoly. A bordásfalról, mászórúdról, -kötélről másodperceken belül lezúgtam. A kislabdával tuti, hogy valakit kulin nyomtam, minden órán; a medicint ha megemeltem, hanyatt vágódtam; egyáltalán: valamennyi tornaeszköz, labda, miegymás ellenségem volt, kibékíthetetlen.


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 
Polgári képregény 3. − 1947 2011. december 04. vasárnap, 10:26
E-mail Nyomtatás PDF

− Én valahogy nem bízom a történelemben. Tudom, ez így baromi hülyén hangzik, de frankón: hogy a fenébe bízzak valamiben, aminek ezerféle-fajta értelmezése van? Akármely ó-, közép-, újkori nagy banzájról könyvtárakat írtak össze, és az ilyen könyvek csak úgy érnek valamit, ha különböznek egymástól. Következésképp ugyanarról az eseményről olykor homlokegyenest ellenkezőket közölnek, máskor csak „apró” eltéréseket. Azt hinnénk, ahogy közeledünk a mához, úgy lesz valamiről egyértelműbb a kép, hiszen korabeli, precíz leírásaink vannak – de azok totál ellentmondásosak. Még az egy évvel ezelőtt történelmi akárminek kikiáltott bármiről is akad kismillió tanulmány, és mind vitázik egymással. Talán a technika, a hangfelvétel, a fotó, a film, a videó valamit segíthetne az valóság feltárásában − de hát túrót, ki hisz azoknak: mindet lehet manipulálni. Most hát miként higgyek egy olyan fotónak, amelyet akkor készítettek, amikor én még halvány kéjes sejtelem sem voltam szüleim agyában és egyéb testrészeiben? Negyvenhétben születtem, arról az évről nincs, nem lehet direkt emlékem, az akkor készült fotókba is utólag magyarázom be azt, amit a kép készülte óta innen-onnan fölszedtem információt, ilyesmiket.

− Ez itt ugye a tihanyi apátság, mondjuk hatvannégy éve. Így, ahogy van, háborúverten, lerobbantan: gyönyörű. Ott jobbra a kis házak nem luxusvillák, hanem az apátsági személyzet − nők is! − lakóhelyei. Nincs lacipecsenyés, nincs echte ungarisch zabáltatókkal, „műtárgy”-árusokkal, kannás bort kínálókkal, Zimmer Ferikkel, kacsalábas villákkal elcseszett, agyonvágott táj! Ezt az egészet akkor tették tájvédelmi körzetté, amikor már nem volt mit védeni.


iWiW Google! Facebook! MySpace! Twitter!     Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!
 


Oldal 1 / 2
Creative Commons License



andai.hu