1912. Korzóztak a kéjhölgyek a Király utczán a Körútig – a rendőr-hatóságilag engedélyezett határvonalig.

Így tettek a főútra merőleges majd' minden utcának a bulvárhoz közelítő szakaszán. A környék, a Király-strasse a város egyik központja, boltok, emberek, nyüzsi. A ma irigyelt-csodált „békebeli béke” – tessenek korabeli lapokat olvasni: panamák (értsd: korrupció), bűnözés; (szó szerint) véres pártcsaták, választási csalások; kirekesztő nacionalizmus, sovinizmus; hihetetlen gazdagság és elképesztő nyomor. Hogy közben világváros lett egy sárfészekből, az maga a szent csoda, egyedüli, sosem volt, sosem lesz.

Polgár Béla (12), Polgár Gyula (10), és Polgár Péter (5) elég gyakran sétáltak erre, a szülői tiltás ellenére is. A Dohány utcza 47-ből akár egyenesen is kijutottak volna a Körútra, de így érdekesebb volt, hajaj. A szülők már meglakták a Király, meg az Akáczfa utczát is, a növekvő számú gyermekek miatt folyvást nagyobb otthon kellett.

A srácok a Körút és a Király sarkán lakó dédiékhez igyekeztek úgy, hogy minél többet lássanak a nénikből. Hiába, egy férfiember nem kezdhet elég korán tapasztalatokat gyűjteni. A nők (ahogy Polgár Péter úgy ötven évvel később elmesélte fiának, meg amint a korabeli szemérmesebb leírások emlékeznek) nem voltak éppen fiatalok, csinosnak is alig mondhatók, sőt: lerobbant sarkangyal szinte mind.

Tavaszi vasárnap délelőtt, böjt után, útban a dédi híres maceszlevese felé, vidáman, hiszen mi gondja is lehetett három gyereknek akkortájt. Lassan bandukoltak, nézelődve, kirakatokat és a nőket gusztálva: civileket, profikat egyaránt. A legidősebbe hirtelen valami kétség hasított, lekésni az ebédet főben járó bűn, mennyi lehet az idő? Hiába az aranyműves-ékszerész-órás apa, a fiúknak órájuk nem volt.

A kurvákra pillantott. A két nagyobb kölyök mindent tudott róluk, és a kicsi is kezdte kapizsgálni a dolgokat. Ezt bátyja nem sejtette, ezért (is) tartotta baromi jó viccnek odainteni feléjük: – Péter ! Tudd már meg, hány óra!

És Péter, a legkisebb (talpig matrózruhában, lakkcipőben, fehér térdharisnya, fehér matrózsityak, rajta aranyhímzés: Viribus Unitis; a barnult fotográfia pár éve még megvolt, de Polgár Gyula, mármint a mai, a Péter fia – elvesztette valahogy) már iramodott is. Kackiásan odavágódott az egyik prosti elé, tán még sarkait is összeütötte: – Kurva néni! Hány óra?!

Nem kapott túl nagy pofont, de azt sem értette: csak a néni foglalkozását említette, hiszen valahogy meg kellett szólítani – ő bőgve, két bátyja harsányan röhögve szaladtak a macesz felé.

1921. Béláék diploma-bankettje már szombat kora délután elkezdődött, rögtön a színiakadémiai ünnepség után, a Fészek klub kertjében. Az immár hivatalosan is színész és színésznő jól mulatott, hosszan, boldogan – azután kettévált a kis csapat, a fiúk a Magyar utca felé indultak, a lányok valamely barátjukkal folytatták az ünneplést vagy (a szerényebbje és pechesebbje) hazamentek.

A Maison Frida nemcsak Budapest, de az egész frissen átszabott Magyarország egyik legjobb bordélya volt; elegáns, ennek megfelelő árakkal, na és fölhozatallal: az itteni lányok szépek voltak, értelmesek, és mindentípusúak – vékony, teltkarcsú, molett, vörös-fekete-szőke-barna, mi több: fehér-félvér-fekete. Itt már csak pezsgőt ittak a művész urak, a szalonban meg a szobákban is, kivilágos virradatig. Amikor Béla vasárnap tíz óra tájban lebattyogott, a szalonban, egy fotelben gubbasztva várta kétségbeesett barátja, pálya- és osztálytársa, L. K. Előtte a kezét tördelő madám, kétségbeesve dettó.

Polgár Béla bajt sejdített. Volt. A Doktor úr reggel állított be az előtte napi vizsgálat eredményével: a Lizinek valami baja van. A Lizinek, akivel L. K. ugye, az éjjel… A Doktor úr hetente ellenőrizte a lányokat, és igazolványukba (vagyis a bárcába) hetente jegyezte be, hogy alkalmatos-e a kéjhölgy a további munkára, vagy egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé. Amíg ez a bejegyzés el nem készült, a megvizsgált alany nem dolgozhatott, de hát persze mindig van kiskapu, kibúvó. Lizi az éjjel dolgozott, L.K.-val dolgozott, és a reggel érkezett orvos így már csak post festam közölhette, hogy némi baj van a Lizi körül.

Thália két ifjú papja esett nyomban kétségbe, a Doktor a vállát vonogatta, a madám tördelte a kezét. Az orvos tulajdonképpen még jóindulatú volt, azonnal bezárathatta volna az egész műintézményt, de inkább segített: adott egy tégely kenőcsöt. A fiúk rohantak. Nem a baj fenyegetése sürgette őket, eső után kenőcs, hanem a menetrend: aznap este az egri színházban kellett jelentkezniök, nyári tájolás volt az első szerződésük. Béláéknál tárolták fölszerelésüket, onnan roham a pályaudvarra. A vonaton Béla alig tudta vigasztalni barátját: – Értsd meg, egyáltalán nem biztos a diagnózis, meg az sem, hogy elkaptad, a gyógyszer viszont tökéletes! – mindhárom állítását nagy színészi átéléssel adta elő, még maga is hitt benne tán.

A fülkében öltöztek át, a bankett- és bordélygyűrte szmokingból úri civilbe; némi átszállások: megviselten, fáradtan estek ki a vagonból Egerben. Rengeteg bőröndjük volt – a pályakezdő színésznek is rendelkeznie kellett bizonyos „szalóni” ruhatárral: frakk, szmoking, többféle öltöny, lakkcipő és köznapi egyaránt, stb. Így írta elő a szerződés. Kis csomagocskát, papírzacskóba burkoltat nem szabályozott. Pedig a fiúknak az volt a legfontosabb, a kencét tartalmazó-rejtő zacskó. A többi poggyászt földobták egy konflisra, direktívába adva, hogy a kocsi szállítsa el azokat a színházba, ők meg gyors koraesti kutatásba kezdtek: hova is rejtsék a kencés üveget. A kankókencés üveget. Merthogy rettenetesen rossz antré lenne beállítani akár a színházba, akár a már korábban lefoglalt albérletbe egy adag kankógyógyszerrel.

Valami elásásra gondoltak. Márhogy az üveget elássák valahol, míg biztosabb rejtekhelyet nem találnak neki. Végigloholtak az ismeretlen városon, alkalmatos helyet keresve, párszor eltévedtek, míg valami patakparton megfelelőnek bizonyult a csalitos, ott, egy fa tövében elásták az üveget, igyekezvén pontosan megjegyezni a helyet, majd rohantak a színházba, ahol ismét bankett, évadkezdő. A társulat már hangulatban, észre sem vették a két újonc mennyire gyűrött, zilált – hogy is ne lettek volna: az előző napi megpróbáltatásoktól, az azt megelőző bankettől, az egész borzalomtól, az utazástól, a rejtegetéstől, mindentől.

Az irgalmatlan feszültséget oldandó hát ittak, megint. Hajnalig, megint. Akkor valamelyik helybeli kolléga elvezette, támogatta őket albérletükhöz, dalolva végig a város utcáin, feledve minden bajt. Ruhástul dőltek el az ágyon, hogyisne, több éjjel nem aludtak már. Hirtelen tört rájuk a részegek csodálatos ébersége: hol a kence? Kirohantak az utcára, már pitymallott – ilyen szavakat is tanultak az Akadémián, népszínművek próbájakor – kétségbeesve bolyongtak, azt a bizonyos patakot, annak is bizonyos partrészét, csalitosát, fáját keresvén. Sehol. Az alkoholgőz visszatért, fejükbe verte a hajnali szél, most már üvöltöttek egy hatalmas parkot látván, díszes kerítésének vasrudait rázva: – Hol van L. művész úr kankógyógyszere?! Adjátok vissza L. művész úr kankókencéjét!!!

Az a kerítés az érseki palota kertjéé volt. A két művész idejekorán elhagyta a várost.

1973. Nyár. Polgár Gyula pár hete vált el. Randa ügy volt, exneje végezetül még le is gatyásította: csóróbb lett a srác, mint valaha. Egy párizsi útra még kettőjüknek fizetett be, az asszony részét visszaadta az utazási iroda, akadt a nő helyére jelentkező bőven. Polgár megmakacsolta magát: ő elmegy, inkább koldul, de elmegy. Lőn: a dugivalutára valót úgy kérte kölcsön innen-onnan, fejelve tartozásait rendesen.

Párizsban találkozott nagyon szép széplányokkal. Oszposz mint nagybátyja Maison Fridájában: minden szinten szinte minden.

A turistacsoport néhány bikásabb tagja úgy vélte, ezt nekik ki kell próbálniuk. Hogy is ne, hát már hét napja távol az otthontól, nőtől, nejtől – férfiember ezt nem bírja ki. A Pigalle-körüli utcákban szemlélődtek, gusztálgattak, elemeztek. Polgár velük. Tetszett neki, amit látott, bizsergette is az egész, de amikor komolyra fordult a dolog, és társai alkudozni kezdtek néhány gyönyörűséggel a majdani gyönyörökről, Polgár morcul és ostobán és nagyképűen odaszólt: – Én nem fizetek szexért! A válasz hasonlóan ostoba volt, macsós és csípőből jövő, mégis precízen célba találó: – Majd nősülj meg, és számold a forintokat! 

Polgár hazagondolt, irgalmatlan adósságaira: elkussolt, s számlálta a forintokat évekig – az újabb esküvőig.

Polgár Gyula nem ismerte egyik nagyszülőjét sem, születésekor már rég meghaltak, a szerencsésebbje természetes halállal, a többi gázkamrában. Szülei, nagybátyjai (Béla és Gyula), meg azok rokonai sorra elmentek, testvére sose volt: Polgárnak mára egyetlen élő felmenő- vagy oldalági rokona sincs, még egy unokatestvér sem, sehol széles e világon. A családi történeteket, a kurvás anekdotákat ugyan lenne kinek továbbadnia: többször nősült, van gyereke számos, unokája is – de nem.

Annyi mindent adott nekik, ezeket megtartja magának.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!