Polgár Gyula fölmenői – legalábbis tudta szerint – mind polgárok voltak. Sem nagy-, sem kis-, sem nyárs-, csak: polgárok. Ám majd' minden generációban akadt, akinek atomjai, sejtjei, génjei valahol, valamikor, valamiként hangyányit változtak. Ezek a Polgárok bohém polgárok lettek.
A nagypapa például tisztes ékszerész volt, órás, aranyműves – és elég nagy franc. Boltja a Körúton, azon a tájon, ahol később évekig egy hatalmas Keravill-üzlet működött; lakása sem messze. Cég is, kégli is állítólag azért települt errefelé, hogy a Tata (Tata? harminc lehetett, amikor ideköltöztek) közel lehessen a kávéházakhoz, meg a Fészek klubhoz, obskúrus pálinkamérésekhez, vagyis minden olyan helyhez, ahol módja van találkozni 
Piatnik mesterrel, azaz: zsugázni. A Tata jószerint minden nap hajnalig játszott és hajnalig veszített. Ha pénze már nem volt, akkor szerzett: mondjuk a legkisebb fiú bélyeggyűjteményét, a „teljes magyart”, vagyis az első kőnyomatostól kezdődő, meglehetősen értékes kollekciót tette föl és játszotta el. A gyerek kereste darab ideig, míg egy futball-labda formájában meg nem érkezett a beismerés és a pótlás: – Ez persze csak ideiglenes, majd visszanyerem. A legkisebb fiú, Apu természetesen sosem látta viszont legdrágább kincsét, hiszen köztudott: a kártyán olykor lehet nyerni, de visszanyerni… A vagyont – mert volt, ha nem is nagy, de meglehetős – nem csak a bakkarat, a chemin vagy éppen a kopka apasztotta, de a Tata mérhetetlen zene- és zenészimádata. Operabuzi volt, ifjú korában énekesi ambíciókkal, mi több, jónak mondott hanggal, de apja, vagyis Polgár dédapja volt annyira pátriárka, hogy az üzletbe kergesse a művész hajlamú gyermekét. Az pedig meg is ült a boltban, mármint nappal, hiszen éjszakáit lásd fentebb – de nem egyedül ült ott, hohó! Társaságában a fél Operaház, csendben kvaterkázgattak a délelőtti próbák után, míg Tata föl nem állt, le nem húzta félig a redőnyt, aztán zamek. A környéket gyönyörű hangok töltötték be, mert odabent a Tata elővett egy arany Patek zsebórát és odaszólt mondjuk Ney Dávidnak: – Na, Dodókám, valami szépet. És Dodó énekelt egyet a boltban, a csillogó aranyak között, majd zsebre vágta a Pateket – aznapra ennyi. Az eset sűrűn ismétlődött, plusz a kártya – mikor a Tata meghalt, három fia egy fitying nélkül maradt.
A csóróságot legkevésbé a legidősebb sínylette meg. Polgár nagybátyja akkor már nemcsak akadémiát végzett színész, kisebb-nagyobb feladatokkal megbízott rendező, de főleg és leginkább író volt: regényei díjakat kaptak, a Nemzeti Színház házi szerzőjévé avatta. A művek a kort ábrázolták és a kor ízlését tükrözték; nem bizonyultak halhatatlannak, bár Polgár Gyulama úgy véli: bátyja kvalitásos író volt, jó szemű és jó tollú, kiváló jellemábrázolásokkal és dialógusokkal,alkothatott volna maradandóbbat is – de hát ő is bohém Polgár volt. Neki már „joga” is volt minderre, hiszen – kilógva a sorból – művész lett, a művészek pedig ugyebár hivatalból bohémek, muzsikus lelkek. Kicsit kártyázott is, de veszedelmesebb játékai voltak: nőzött. Szellemes volt, jóképű volt, híres volt – mi kell még? Feleségek és barátnők akadtak bőven, még hajlott korában is megnősült, nem akárhogy: lazán lecsapta egy ismerős kezéről annak nála, vagyis Polgár nagybátyjánál sokkal fiatalabb, csinos és okos nejét. A nők közötti (ritka) szünetekben meg piált, szépen, alig észrevehetően – ahogy az már egy bohémhez illik. Élete 1945-ben tört ketté, amikor M.T. 
elejtett egy mondatfoszlányt: – Ilyen polgári elemek nem kellenek az én színházamba. M.T. zseniális színházi ember, nagy, okos, művelt művész,és nem is kissé gonosz politikus volt. Fenti, szanzsén odadobott mondata akkoriban szinte halálos ítélet: az egykori író-színész-rendező (a régi Várszínház utolsó főrendezője!) pária lett, kishivatalnok kódisfillerekért. Többé egy sort se írt, humora keserű, maró; ő maga deprimált, olykor megcsillanó múlttal: Polgártól, amikor az tizenkét-tizennégy éves lett, Shakespeare-darabokat kérdezett ki, meg Sebestyén Károly Dramaturgiáját, és tanítgatta különbséget tenni jó borok illetve lőrék között – akkoriban neki már főleg almabor jutott, 15.40 egy üveg.
Polgár Gyula e családi leckéken (kivételesen) jó tanulónak bizonyult: sokat olvasott, sokat járt színházba, moziba, koncertre, múzeumba, kiállításra, és sokat ivott. Úgy tizennégy évesen kezdte és harmincötig meg sem állt: akkorra lett kocsija és egy figyelmeztető gyomorfekélye. Kétlaki volt, akárcsak a Tata: nappal reklámszakiként tett-vett, különböző irodákban hivatalnokoskodott, méla undorral: nem bírta a nyolc óra fegyelmét. Meg nem értett zseninek vélte magát, akinek művésszé kellett volna lennie: színésszé, rendezővé, dramaturggá, de minimum újságíróvá.Nem lett, mindazonáltal fájrontkor átvedlett azzá, amit ő művésznek, pontosabban művészinek vélt: bohémkodott. Azaz csajozott és ivott. (Néhányszor kártyázott: vesztett, a lovin dettó; Tata tán folytatta volna, de mert Polgár mögött sehol egy ékszerbolt, hát abbahagyta hamar.) Napjai egybefolytak sokszor: melóból kocsmába, onnan buliba, bárba, női ágyba; hajnalban néha a Rudas-gőzből ment vissza a hivatalba, gyógysörökkel indítva az újabb menetet. Nem büszkeség, nem szégyen, puszta tény: piásan elképesztő húzásai voltak. Egyszer hajnali hatkor, amikor az akkortájt legtovább nyitva tartó itató, a gellérthegyi Búsuló Juhász 
is bezárt, taxit rendelt és egy haverjával meg két, ott és akkor megismert bigével leautózott Egerbe, mondván: van ott egy ismerőse, akinek pincéjében igazi egri leánykát lehet kapni, nem azt a szar vinkót, amit egész Pesten.
Ezt a manőverét lehetne akár Krúdysnak minősíteni, de minek? Amikor Polgár egyszer elmesélte gyermekeinek, azok néztek rá és hallgattak: nem hitték. Az ő savanyú-keserű apjuk és egy ilyen tök sirály buli?
Elképzelhetetlen.
