Nemrég minden, általam elérhető fórumon és módon jeleztem, hogy április végén kötetbe gyűjtve megjelennek tárcáim, a Polgári történetek. Az erre vállalkozó kiadó most tudatta velem, hogy túl kevés megrendelés érkezett, ezért (egyelőre legalábbis) nem publikálja dolgozataimat.

Az egész ügy ─ hibáim halmaza.

Több mint bűn: hiba volt hiúnak lennem. Nem írok én olyan jól, hogy könyvre érdemes legyek.

Több mint bűn, hiba volt hallgatni azon szirénhangokra, amelyek fenti állításom ellenkezőjét bizonygatták.

Több mint bűn: hiba volt hinnem a kiadónak, amely hasonlókkal áltatott.   

Több mint bűn: hiba volt álságos dicséretekben és hitegetésekben bízva becsapnom  (mint kiderült) gyérszámú olvasóimat. Könyvet ígértem mostanra, könyv nincs. Bocsánatot kérek.

Több mint bűn: hiba volt mintegy 2500 levelet írnom, megrendelést tarhálva. Érkezett 34, ami azt jelenti: nincs elegendő olvasóm.

Több mint bűn: hiba volt évtizedeken át  hinnem: örömből és örömmel írok. Most kiderült, hogy ez az öröm (olvasók hiányában) magányos volt, a szellemi maszturbálásé. Hiba volt nem észrevennem: az írás robottá vált; idegesítő, feszült kötelesség lett. Szokott pesszimizmusom, depresszióm permanens tehetetlen dühvel keveredik mára, ez a koktél viszont öngyilkos ital. Márpedig én még egy pár évet azért élnék, a saját kedvemre, végre önzőn.

Ez a könyvhistória csak az a bizonyos utolsó csepp, amitől jó régóta érlelődő elképzelésem elszánássá változott, úgyhogy most lelépek.

Soha ne mond ugyebár, hogy soha, vagyis tán fölbukkanok valahol, valamikor. Nem mostanság, ebben a jószerint totálisan elkurvult, korrupt, dilettáns magyar sajtóban, amelyet a valóban nagyszerű, tehetséges, kivételes képességű, de tán ha 3-4 tucatnyi, valódi újságíró már csak ideig-óráig tarthat felszinen.

Azt viszont végleg és qrvára nem akarnám, ha bárki úgy vélné: én most a világot, vagy éppen azt a kevés, de kedves olvasómat akarnám "büntetni". Ennyire nagyképű azért nem vagyok. Elegem van, slussz.

Ja, igen.

Föntebbiekkel nem szeretnék önmarcang áldozatává lenni. Amit hibáztam, az az én saram. De azért mazochista sem vagyok: tükörbe nézhetnének páran mások is, önszembeköpési céllal. Pl. azok, akik megsértődtek, mert tiszteletpéldányt vártak tőlem. Tőlem, aki - megírtam! - egy kanyit sem kaptam volna. Meg azok, akik (írásban!) belehazudták a pofámba, hogy több példányt is rendeltek, holott... Meg azok, akik (bennfentesek lévén) pontosan ismerték, sőt, alakították az ügyet, mégis kétnaponta "érdeklődnek" képmutatón, geilül: mi újság?  Meg azok, akik - á, nincs értelme. 

Molnár Ferenc így zárja az Egy, kettő, három című opusát:

Titkár: (…) elnök úr igazán büszke lehet arra, hogy „így” rendelkezésére áll úgyszólván az egész emberiség!
Norrison: (…) az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az… szégyellje magát. … Az szégyellje magát.

Molnár nagy író volt és úriember. Én, aki  nem vagyok egyik sem, csak szomorú és keserű és aljasul átvert és megalázott és csapkodó indulatú és sértett és sértő; aki most nem tudom időskori bölcsességgel, megélt íróniával szemlélni a világomat, csak dühösen, sőt, félek, hozzám méltatlan gyűlölettel - nos, én csupán az emberiség icipici halmazának intek be:

─ Nyasgem!
 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!