Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának valami flancos teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

− Valamikor még voltam annyira naiv, hogy azt hittem, az élet olyan: előbb-utóbb mindenki megválaszthatja, merre lakna. Bárhol a világon. Akkor úgy gondoltam: ha felnövök, ha NAGY leszek, vagy a Váci utcában, vagy itt élnék, a budai Várnegyedben.

− Pedig ha ránézel erre a képre mondhatnád: randa volt. Üres utcák, az ostrom nyomai mindenütt, fölázott házlábak, hulló vakolat. Járda is, úttest is bokatörő, bolt tán egyetlen, szemben a Szent István szoborral; sok el- és lezárt terület, a tiltó kordonkerítések mögött romok, pusztulás.

− Hadik lovának tökét akkor még nem volt hagyomány megsimogatni, a Ruszwurm mocskos volt, falaiból, a tapétából, a függönyökből ezeréves kávé-cigarettafüst-pia sajátos bűzkevercse csapta meg az ember orrát. A kapualjakon túl gazos kis udvarok, félig leszakadt belső folyosók.

− És ez az egész romhalmaz szerintem a legszebb városrész volt az egész országban.

− Mert hangulata volt. Valami összetéveszthetetlen és azonnal ható.  Még át sem mentél a Bécsi kapun, még csak nekiindultál egy lépcsőnek a Vérmezőtől és már egy másik világban voltál. Ez a világ békés volt, csendes, és mindenekfölött: romantikus, de nem giccses módon, hanem a szó legnemesebb értelmében.

− Külön világ volt, falu a város fölött.

− Nem hiszem, hogy sok tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerek annyiszor választotta volna vasárnapi sétáinak, csavargásainak színhelyéül mint én. Pedig nem volt könnyű átbumlizni ide Újlipóciából, pláne rábeszélni a szülőket: Anyuék elmentek volna azért máshova is ősszel- télen-tavasszal – a nyár a Római, az evezés. Én viszont csak ide akartam jönni, megunhatatlanul.  Bár mindig rám szóltak, hogy nem szabad, illetlenség, nem bírtam megállni, hogy be ne lessek az alacsony ablakokon át a lakásokba: ott fura bútorok, lámpák, meg szőnyegek! a falon! – akkor láttam először antik bútort, anélkül, hogy tudtam volna, mi az: tetszett. Képes voltam negyedórákig üldögélni valamely kapufülkében, a hideg kövön-márványon és tudtam, hogy ezek a helyek évszázadokkal korábban mire is szolgáltak.

− Aztán megindult a renoválás. Befejezte után pár évvel alkalmam volt beszélgetni néhányszor az egész egyik vezetőjével. Még akkor is, tehát sok idő elteltével fél perc alatt belelkesült és beszélt, és dokumentumokat mutogatott, és vitákat idézett, és sorolta, mi mindenre kellett ügyelniük, hány műemléket, szobrot, miegymást találtak, és hogy közben mennyi ostoba hivatalnokkal kellett folyvást vitatkozniuk teljesen abszurd ügyekben. Mindezek ellenére a Várnegyed gyönyörű lett, nekem, laikusnak a legszebb-legteljesebb városrész felújítás: azokból az ülőfülkékből aprócska, csinos kertet láttál az immár míves korlátú belső folyosó alatt. 

− Még pár esztendő, és csak akkor mentem arra, ha nagyon ott volt programom. Az ülőfülkék elől bezárták a kapukat, kapucsengő lett a módi – na igen, a bűnözés. A földszinti ablakokat sűrűn függönyözték vagy ellenkezőleg: sarkig kitárták – merthogy nyílt üzlet üzlet hátán. Értékek és bóvlik, idegenforgató szörnyűségek, szétterülve még az úttesten is; lépni alig lehet a tömegben, amely ezer nyelvű, de egyként hülye, hiszen turista. Falu a városban? Tömegnyomoros nagyváros egy faluban, ami Budapest. A Várnegyed nekem mára romantikátlan, sőt, olykor fenyegető: zűrös, zajos, goromba, tülekedő. Akkor sem laknék itt ha tehetném: a lakások állami vagy önkormányzati tulajdonban, elvileg nem adhatók el, de (Magyarországon élünk ugyebár, kedves uram!)  persze erre is van megoldás, fiktív csere például – ára a csillagos ég határa fölött kezdődik.

− De hál’ isten eljön a tél is. A hó mindent lecsendesít, tömeg mintha sose lett volna, a bódék többsége zárva és időnként talán föl-föl tűnik még egy-két békebeli hölgy vagy úr, akiket ama bizonyos antik bútorok közt tudtam elképzelni valaha – beszélgetésbe elegyednek egymással, régi ismerősök, őslakók, e külön világ rég elveszett titkainak tudói.
 
− Utóbb Szentendrén találtam hasonló hangulatot, a belvárosban. Oda már, fölnőtt, húsz közeli férfiú, aki lettem, nem egyedül jártam. Sokat bíztam a zegzugos utcákból, a macskakövekből áradó, ismét csak valódi, hamisítatlan romantika erejére, többnyire sikerrel – azok a lányok még fogékonyak voltak az ilyesmikre. A „Dunakanyar ékszerdoboza” elébb panelekkel, majd mérhetetlen telekparcellázással, hivalkodó házépítéssel tette nagyjából elviselhetetlenné önmagát. Belvárosának sorsa várnegyedi: elüzletesedett, rideg lett; turistafalkák bornírt őrülete, és igen: némi újnácizmus. Az egyik templomon, vagy paplakon, ilyesmin − Árpádsávos zászló díszeleg.

− Azért ilyen a Mátyás templomon nincs. Egyelőre legalábbis.