Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának egy teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

− Melós-sztrájk a Rákosi korszakban? El tudod hinni? Pedig volt ám, vazze, ráadásul az orrunk előtt, pár száz lépésre a Kresztől! Az egykori Lehel téren, amelyet Élmunkássá kereszteltek át, az ott fölépült négy ház miatt. Azokat két év alatt húzták föl, negyvennyolc és ötven között, elvileg a hároméves terv hőseinek, a sztahanovistáknak, azaz az élmunkásoknak. No most képzeld el, ezek az élharcosok, éppen a lakásuk miatt, sztrájkba léptek! 

− A kép tulajdonképpen egy postai levelezőlap, Zádor István opusa, hogy föstmény volt-é eredetileg, vagy eleve ilyen célra pingálta alkotója, azt nem tudom. Gyenguska piktor volt, tán jobbak a rajzai; akkoriban rengeteg megbízást kapott, minden kiállításon szerepelt, könyveket illusztrált, míg kvalitásosabb társai esetleg nyomorogtak és szilárd meggyőződéssel állították, hogy Zádor a Kommünben játszott szerepéért érdemelte ki elvtársai kegyét. A kép mindenesetre idilli, állítom neked: az a hely korántsem volt ilyen derűs, napsütötte. A házak még csak-csak. Nem akárki, hanem a már a háború előtt is elismert mester, Schaell József tervezte őket. De a környezet… Fák? Kacaj? No ne má’. Bent? A lakások csöppek voltak, a legkisebbek harmincnyolc, a legnagyobbak hatvan négyzetméteresek, központi fűtéssel, fürdőszobával. És ez volt a gond. A komfort. Az urizálás.

− Ide elvileg csak az élmunkások költözhettek volna, de Kádár, aki akkoriban belügyminiszter volt egy ideig, a honvédségének, az ávónak, a rendőröknek adta a kéglik jelentős részét. A maradék jutott a proliknak – ezt nem sértőleg mondom így, ők is annak minősítették magukat, büszkén. A sok új lakó többsége értelmetlennek találta a rengeteg flancot, majd’ mind el akart költözni, mert nem tudtak fizetni háromszázat-négyszázötvenet a lakbérre. Akkoriban hatszáz és ezer forint körül keresett egy-egy munkáscsalád, boldogan lepacsiztak volna valami cserét egy száz-százötven forintba kerülő szoba-konyháért, de ezt az üzletelést persze nem engedték fejesék, mire a szocialista munka élenjáró, öntudatos hősei (ez sem gúny: korabeli szóhasználat) úgy döntöttek: egyszerűen nem perkálják ki a bért. Kitört a lakbérsztrájk!

− Amikor én, úgy ötévesen, tehát ezerkilencszázötvenkettő táján először kísértem el arrafelé Anyut − a Lehelről hazafelé jövet kerültünk oda −, már elmúlt az, amiről persze mi nem is tudtunk. (Honnan is sejtettük volna? Sajtóból? Na neeee. Pletykából? Az ilyen tartalmú szöveget standé-pityeré rémhírterjesztésnek minősítették, büntetési tételét lásd a korabeli btk-ban.)  Mérsékelték a béreket, rezsiket, és nem csak az élmunkásokét, de a sok száz rendőrét, katonáét, „értelmiségiét” − utóbbiak, mi tagadás, többnyire kisebb rangú pártfunkcionáriusok voltak. 

− A nüánsznyi bakik ellenére – például kétszer annyi kazánt építettek be, mint amennyi kellett volna, kicsire nem nézünk − büszkén-bőszen mutogatták a külföldieknek a házakat, hiszen alig volt más új építésű az egész városban. És persze „reklámozták” is őket, korabeli módon. Ehhez tarozott a Zádor-kép is, meg valami ifjúsági regény, szerzőre, címre nem emlékszem, pedig kölyök koromban többször elolvastam. Tanulságos egy mese volt, szent igaz! Valami csibész árva gyereket ide költöztetett nagynénjéhez a jóságos párt, ám a srác csibészkedett tovább, meg szart a vécére − tehát nem bele! − , a torz bokrok között végezte a dolgát és keményen veszélyeztette az iskolai fegyelmet: a Kiliánba járt, amelyet egyébiránt maga Kozma Lajos tervezett. Természetesen az élmunkás nagynéni, a ház derék lakói, a nagyszerű pedagógusok, a vidám úttörők gyorsan átnevelték a kis gazembert – Makarenko sírt odafönn örömében.

− Pár év, és a négy épület beleszürkült a környezetbe, füsttel borították el a közeli vágányokon ide-oda járó gőzmozdonyok. Én, meglehet szakszerűtlenül, a lakótelepek ősének tekintem azt a részt. Úgy hatvankettő táján jártam a Franzstadtban, a Mária Valéria telepen. Ott, az egykori barakk-kórház épületeiben infernális állapotok voltak. Kosz, bűz; számomra eladdig elképzelhetetlen nyomor. Míg bontották a telepet, már építették is az újat, amelyet József Attiláról neveztek el; hatvanhatig négyemeletes téglaházakat nyomtak, aránylag kis kéglikkel, aztán meg kíméletlenül beindult a panel, tizenegy emeleteken.

− Szinte ugyanígy működött az egész Kőbányán, ahol a Cigányka nevű dzsumbujt tarolták le, meg Óbudán, ahol a Téglagyári telepet. A lakótelep-paradigmának könyvtárnyi irodalma van, filmek, színművek témája, káromkodásoké és káromlásoké, ebbe nem akarok belemenni, de azért csendben megjegyzem: ha nem kezdik el a panelprogramot, ma még szarabb lenne a lakáshelyzet, mint amilyen.

− De lebuldózerezték az állatjai a Tabánt is! Persze, tudom: düledeztek a falak, nedves volt minden, rogyadoztak a tetők − ezzel együtt valami csodálatos hangulata volt! Szentendre mai belvárosa sehol, pláne amikor nyaranta ellepik a bódék és a szájtáti turisták. Meg lehetett volna menteni a Tabánt, akár egy budai Grinzinget csinálni belőle, de nem: eltüntették az ostobák, ostobán. Hála a magasságbélinek, az eredeti terv torzó maradt: itt is lakótelepet akartak volna némelyek, a kurva anyjukat, de szerencsére elfogyott a pénz.

− Az élmunkásházakat ma jótékonyan takarja a Lehel téri csarnok, a házak meg a csarnokot. Panelváros ezer és egy, a Tabán szélén ingatlan-spekulánsok állnak ugrásra készen: meglásd, lesz ott még lakótelep, csak szuperhiperexkluzív lakóparknak hívják majd. A város, az ország tele mini-Mária Valériákkal, mini-Cgánykákkal. Még nem telepméretűek a nyomorházak, de tán pokolibbak mint elődeik, hiszen nagyobb a kontraszt.

− És ahogy elnézem, szemét demagóg, aki vagyok: egyre nagyobb lesz.