Az írott és netes médiumokban rengeteg írás foglalkozik önmagával, vagyis a média jelen állapotával. A sok komoly-komor elemzés közt tán megfér nemi derű: Madách szerint ha „legott” komédiának nézzük a tragédiát, akár derülhetünk is rajta. Ezért csipegetek internetes és „valódi” lapok oldalaiból, meg könyvekből, tévékből: eszméletlen nyögeteket találni.
96.
Megint szemelgetés tévék dumáiból. Megint hírműsorok előre leírt szövegekből, nehogy bárki mentegethesse az elkövetőket: az élő adás zavar, ilyesmi. Ami már nem derűs: az elkövetők újságírónak nevezik magukat és a nagyközönség is annak tekinti őket, sőt: csak őket tekinti annak. Ezek pedig alsótagozatoselemi iskolai szinten „írnak”.
Ösmerős nevet hallok a hírekben. Egy párt közepesnél is kisebb rangú vezetője, lebukott valami piti csaláson. Az eset minden napos, a pártok vezetőiről sincs túl nagy véleményem, hanem ez a hölgy… Ő azért mindig alulról nyaldosta az IQ-t, kb. Tüncivel egy szinten.
Rendet rakni jó. Íróasztalban? Pláne. Mert akkor évtizedes ökörségeket találni. Különleges formájúra vágott (magyarul: stancolt) prospektus-szerűség bukkan elő, a kiváló minőségű papíron, nem túl fényes színekkel nyomott kiadvány a Budapest Aréna épülésére-építésére hívja fel a figyelmet.
Hiába, nem tudom megállni. Újra és újra a gothart.hu-ra vonulok, ha búsulok (bocs, rím volt...). A dilettantizmus (többnyire) kedves dolog, a dilettánsok (többnyire)kedves emberek. Én kifejezetten örülök, ha nyilvánosságot kapnak, sőt: szereznek maguknak. De hát a röhögésemet nem tudom visszatartani, cinikus, szemét állat, aki vagyok.
A Nyögetekben megjelenő bakikkal többnyire deríteni szeretnék sok komor arcot-agyat. Gondban akkor vagyok, ha egy magát szatirikusnak deklaráló lapban találok nyelvi borzalmakat. Ezeken vajon röhögjek avagy szomorkodjam? Még kedvelem a Hócipőt. E megfogalmazásból kitetszik: nem annyira, mint régen.
KÖZKÍVÁNATRA: ÚJAK!!! Pár éve olvasószerkesztőnek szegődtem egy bulvárlaphoz. Kényszerdöntés volt: jöttek a sárga csekkek. Ott meg jöttek a magukat újságíróknak nevező hölgyek-urak cikkei. Ők legalábbis annak, nyomdakész opusnak vélték dolgozataikat. Napi hat-nyolc órában próbáltam olvasható formát adni az "írásoknak". Némelyiket, a teljesen használhatatlanokat egy idő után, mikor már a csöndes guta kerülgetett, visszadobtam, mint közölhetetlent. Így azután nem csodálkoztam és nem is nagyon bánkódtam, mikor a lap megszűnésekor-átalakulásakor rövid úton kirúgtak. Néhány, még elibém került anyagot átmentettem az utókornak, a mának. (Az alábbiak is szó- és bötühívek. )
Megint szemelgetés tévék dumáiból. Megint hírműsorok előre leírt szövegekből, nehogy bárki mentegethesse az elkövetőket: az élő adás zavar, ilyesmi. Ami már nem derűs: az elkövetők újságírónak nevezik magukat és a nagyközönség is annak tekinti őket, sőt: csak őket tekinti annak. Ezek pedig alsótagozatoselemi iskolai szinten „írnak”.
Ösmerős nevet hallok a hírekben. Egy párt közepesnél is kisebb rangú vezetője, lebukott valami piti csaláson. Az eset minden napos, a pártok vezetőiről sincs túl nagy véleményem, hanem ez a hölgy… Ő azért mindig alulról nyaldosta az IQ-t, kb. Tüncivel egy szinten.
Kiállás. Bereccsen Gábor a Jászságból. Hódítások. Küzdelem. A gyanútlanok figyelme
Rendet rakni jó. Íróasztalban? Pláne. Mert akkor évtizedes ökörségeket találni. Különleges formájúra vágott (magyarul: stancolt) prospektus-szerűség bukkan elő, a kiváló minőségű papíron, nem túl fényes színekkel nyomott kiadvány a Budapest Aréna épülésére-építésére hívja fel a figyelmet.
Az alábbi dolgozatot nemzeti hírügynökségünk, az MTI adta közre. Én a mértékadónak minősített, komoly HVG honlapján leltem.
Hiába, nem tudom megállni. Újra és újra a gothart.hu-ra vonulok, ha búsulok (bocs, rím volt...). A dilettantizmus (többnyire) kedves dolog, a dilettánsok (többnyire)kedves emberek. Én kifejezetten örülök, ha nyilvánosságot kapnak, sőt: szereznek maguknak. De hát a röhögésemet nem tudom visszatartani, cinikus, szemét állat, aki vagyok. 
A Nyögetekben megjelenő bakikkal többnyire deríteni szeretnék sok komor arcot-agyat. Gondban akkor vagyok, ha egy magát szatirikusnak deklaráló lapban találok nyelvi borzalmakat. Ezeken vajon röhögjek avagy szomorkodjam? Még kedvelem a Hócipőt. E megfogalmazásból kitetszik: nem annyira, mint régen.
KÖZKÍVÁNATRA: ÚJAK!!! Pár éve olvasószerkesztőnek szegődtem egy bulvárlaphoz. Kényszerdöntés volt: jöttek a sárga csekkek. Ott meg jöttek a magukat újságíróknak nevező hölgyek-urak cikkei. Ők legalábbis annak, nyomdakész opusnak vélték dolgozataikat. Napi hat-nyolc órában próbáltam olvasható formát adni az "írásoknak". Némelyiket, a teljesen használhatatlanokat egy idő után, mikor már a csöndes guta kerülgetett, visszadobtam, mint közölhetetlent. Így azután nem csodálkoztam és nem is nagyon bánkódtam, mikor a lap megszűnésekor-átalakulásakor rövid úton kirúgtak. Néhány, még elibém került anyagot átmentettem az utókornak, a mának. (Az alábbiak is szó- és bötühívek. ) 
Karácsony. Béke, szeretet, stb., ugye. De röhögni szabad! 
