Ritkán adatik, hogy pontosan el lehessen kapni egy-egy történelmi léptékű elcseszés pillanatát. Mi, büszke magyarok megcsíphettünk egyet a sok közül: 2007. augusztus 2., csütörtök. Amikor kihirdették a kormányzati negyed építési pályázatának eredményeit.

A nyertes terv láttán ugyanis egyértelművé vált: az ország megint és végleg elpuskázta a lehetőséget, hogy száz év után újra emblematikus épületet emeljen fővárosában.

Hogy mi az emblematikus, azt persze többnyire nehéz  meghatározni. De Budapestről a felmérések („Melyek Budapest legismertebb részei?”) és a közvélekedést jól jelző képes levelezőlapok ugyanazt mondják: a jó Széchenyi Stefl lenne a leginkább megdöbbenve, ha tudná, hogy a Lánchíd másfélszáz esztendeje toplistás. Aztán: a Halászbástya (monumentális giccs), a Parlament (a londoni utánzata), a Hősök tere (valami görög-római utánérzés). Olyanok, amilyenek, de ez a három Budapest jellegzetességévé lett, s immár száz éve az is maradt.
Száz(ötven) év alatt semmi közismertségében, jellegzetességében hozzájuk hasonló, egyedi és különleges — egyszerűen nem volt, nincs. És most már nem is lesz.

Merthogy elfogyott a hely. Valami igazán meghatározó épülethez tér kell a szó spirituális és fizikai értelmében egyaránt (placc!!!). Északról Dél felé haladva: a Népsziget megközelíthetetlen, a Hajógyárit luxus szórakozóhelynek szánják, a Margit-szigetet remélhetőleg békén hagyják, a Népliget külvárosnak számít, a Városliget — lásd Margit-sziget, a Csepel-sziget — lásd Népliget. Ja igen, ott van még az Erzsébet tér — azaz csak volt: elátkozott hely.

Az utolsó megmaradt grundon emelendő kormánynegyed tervezői „erőltetett szimbólumkeresés, illetve a városrészben blöffként ható látványépítészet helyett finom spiritualizmussal közelítettek a helyhez” – mondta a szakértő. Vagyis unalmasan. Ugyanekkor: „A kormányzati negyed /…/ a kormányzati filozófiáról hivatott sokat mondani. A takarékosság óhajtásáról, az üzleti szemlélet fontosságáról, a kötelező puritanizmusról”. Vagyis az unalomról. Ugyanekkor: „A budapesti negyed kicsit sem kívánt nagyravágyónak tűnni, inkább szolgálni akar”. Vagyis unalmas akar lenni.

Fentieken kívül itt-ott hivatkoztak még az „egységes városképre”. Olyan hol van, tessen mondani? Budapest a  dombok és a síkok találkozása, a Duna, az utak-utcák szerkezete. Egység, ezeken túl? Újlipóciában tán, ahol a Vígszínház belefenekel a Phőnix-házakba? A Józsefvárosban esetleg, ahol az emberi léptékű, kertes otthonokat adó Tisztviselő-teleppel szemben a Nyócker lepusztult pérói omladoznak? Egység? Talán a mindenhova, szinte ötletszerűen elpotyogtatott lakótelepek falansztereiben – igen, talán ott.

Újabb hasábsor készült volna, olyan, mint a közelmúlt szinte valamennyi „városképformálója”, a plázáktól a Váci út, a Soroksári út házaiig (a Sportaréna kivétel, ám az visszaköszön Szöulból és még vagy fél tucat városból). Hogy zöldhomlokzat? Zágson, bevált recept; a Lánchíd-szálloda fényre változó lamellái viszont világszenzációk. Legutóbb a Zsarupalotából lehetett volna valami, de némely döntéshozók már-már beteges irtózása a magasházaktól lefejezte azt is.

A tervezők szemére vetni semmit sem lehetett. A zsűriére sem, mégha egyik jeles tagja szívesebben látott is volna karakterisztikusabb épületet (vagyis kevésbé unalmasat). Tervező és zsűror a pályázati kiírásnak megfelelően dolgozott. A megrendelő ilyen, azaz jellegtelen épületet akart. Megkapta. Az már más kérdés, hogy a valóban méltánylandó takarékossági, puritanista szempontokon kívül miért akart ilyesmit.

Mert gyáva volt.

Nem merte fölvállalni, amit hajdan az ausztrálok: a Sidney-i operaházat iszonyatos botrányok között építették meg – mára a világ legújabb kori hét csodája közé is benevezték. A párizsi Defense, a Pompidou-központ, a Louvre üvegpiramisa hatalmas ellenszélben nőtt ki a földből — mostanra mindegyik a városnak az Eiffel-toronnyal egyenértékű jelképe. Londonban az Uborkának becézett-szidott felhőkarcoló váltott ki hasonló indulatokat – ma az egykori ellenzők többsége el sem tudja képzelni a várost e zöld kúp nélkül. Az ottani építtetők – mondjuk ki: a város- és államvezetők – fölvállalták, majd elvitték a balhét – és nem buktak bele.
A mieink viszont féltek.

A Fidesz-kormány annó minden dühödt (és jogos!) ellenkezés dacára fölhúzta zöldalmatorta-színházát meg mellette a betonfitymát - és nem ebbe bukott bele. Papagáj kommandója 2007-ben az új arisztokrácia luxusberuházásának minősítette a negyedet; e lózungra hamarost rákattantak a turbómagyarok is. Atyavilág! Ez a fantáziátlan épület és a luxus! Vicc; ócska, demagóg, olcsó vicc.

Gyanítható pedig, hogy a nép, az istenadta, vagyis a többség nem egy merész, vagány, valóban huszonegyedik századi, a korábbi formákat bátran bontó épületegyüttes miatt vonta meg bizalmát a koalíciós kormánytól, annak pártaitól. Attól a kormánytól, amely megint elgyávult, de legalábbis leeresztett: úgy tűnt, mintha épp akkor fáradt volna bele a vitákba, nem kívánt újabb frontot nyitni: ezúttal még egy elenyészőt, az egészségügyi- vagy az oktatási reformhoz képest aprócskát sem, egy aránylag keveseket érintő ügyben sem. Pedig valószínű, hogy egy emblematikus kormányzati negyeddel ércnél, pardon: a reformoknál maradandóbb emlékművet emelhettek volna — nem, nem önmaguknak.

Nekünk.

Nem ők lettek szegényebbek.

Egy város, egy ország.

Budapest valamikor szerethető, mi több, élhető volt. Mára piszkos, zajos, büdös lett, mocskos kívül-belül. Ha nem is fedte, de kissé feledtette volna mindezt néhány épület, amivel büszkélkedni jó. Politikai vakság, kicsinyesség miatt, úgy tetszik, ezt az örömöt is elvették tőlünk. Felelős politika ilyet nem tesz.

No de hát hol, mikor volt itt az elmúlt évszázadokban igazán felelős politika?

Végül elálltak a beruházástól. Sajna, nem randasága okán.