Hogy megvontak a köztévétől több milliárdot? Sebaj.
Nemsokára azért megint, ki tudja, hányadszor lehet majd pályázni a közszolgálati tévé elnöki posztjára. Hamarost újra szól a hangosbemondó, rendeli a fogatokat, csapatokat a starthoz: bár a pályázatok egyéniek, nagy valószínűséggel minden dolgozat benyújtója közösségben gondolkodik, már pályázatát is team-munkában készítette.

Az elmúlt hónapokban-években sikertelen hajtók-pályázók − ahogy mondani szokás − meglehetősen nagy körben szóródtak. Volt köztük, aki még a kiírás első kritériumát sem olvasta el, miszerint a pályázónak magyar állampolgárnak kell lennie. Akadt aktív mártír, aki nem is számít(hat)ott sikerre, szakmai és emberi alkalmatlansága miatt, ám annál inkább reménykedett az ismételt bukás által kiváltott, pénzre váltható politikai támogatásokban. Jött más tévéknél (le)szerepelt szakember, és voltak valódi hozzáértők, úgy tetszik: mazochista hajlamokkal, sokadszor helybe menve a pofonért, hiszen nyilvánvaló volt, hogy személyüket a politika valamely oldala rögtön a start után diszkvalifikálja.

Ha fentieket elfeledjük, akkor az eddig jelentkezett tucatnyi team szent őrültek gyülekezetének tekinthető. Olyan elképesztő mennyiségű mocskot, annyi gátat, gazembert, görcsöt kellene eltakarítaniuk a pályáról még szinte a verseny, vagyis a működés előtt, hogy arra csak megszállottak vállalkozhatnak. Vagy kalandorok, felelőtlenek, ami nem példa nélkül való ebben a hazában, ahol vendéglátó-ipari vezető aggály nélkül ült be  belügyminiszteri székbe; ahol történészek, jogászok éreztek késztetést a hon védelmének irányítására, ahol egy újpesti ügyvéd az egész ország jószerint egyetlen értékes halmazát, az agráriumot vágta haza fölényes szakmai tudással.

Az eljövendő pályázatok tartalmát akár laikus is megsaccolhatja látatlanban: ez nyilván a közszolgálatiság  kiteljesítéséről szól – a hozzáértőbbje még meg is kíséreli értelmezni a közszolgálatiság fogalmát, jósolhatóan kevés sikerrel. Amatőr stiliszták nyilván leírnak majd olyasmiket, hogy tanítani, nevelni, oktatni, művelni, informálni, művelni kell. Az igényesebben fogalmazók körülírják e fogalmakat, szociológiai, kommunikáció-elméleti, médiapolitikai szakzsargonba burkolva lényegében ugyanazt.

Az már kevésbé jósolható, sőt, alig elképzelhető, miként próbálják orvosolni az alapgondot? Hogyan hoznák rendbe anyagilag ezt a pénzt szóró gépet, magyarul: honnét lesz suska, lé, zseton?

Kibicnek ilyen ügyekben persze kuss a neve, de hát mindenki bekaphatja: ki kibic fociban, lóversenyben és tévében? Ha egy-egy kívülálló a gazdasági csomókat felbontani képtelen is; ha az érdekhálók bonyolult rajzolatáról csak halvány, ám  elborzasztó ándungja van csak - azért ki-ki agyalhat: mezei nézőként mit látna szívesen, és mit nem tűrne a nemzeti adó(k) programjában.

Mivel tagadni, mitagadás, egyszerűbb, itt egy „mit ne” lajstrom, leszögezve: a direkt, erőltetett, poros, ötlettelen, unalmas népművelésnek nem a népbutítás az ellentettje.

Nem kellenek beszélgetőshownak nevezett gyomorfordítások, melyek szerencsétlen résztvevői önnön iszonyatos nyomorúságukat csócsáltatják a nagyérdeművel, érthetetlen indíttatásból: segítséget nem kapnak, arcukat, keservüket másnapra elfeledteti egy hasonló szerencsétlen, és a pár percnyi kitárulkozást, önfeladást érzelmi, egzisztenciális macskajaj követi – miközben a műsorvezető és gazdái, a csatorna urai elégedetten szemlélik a megugró nézettségi mutatók hatására dagadó bankszámlájukat.
    
Nem kellenek „vetélkedők” olyas kérdésekkel, hogy kiről nevezték el a Rákóczi utat: 1. Rákóczi Ferencről; 2. Kossuth Lajosról; 3. Győziről. Főleg nem kellene ezekkel SMS-küldésre biztatni a nézőt, így ellenőrizve, vajon figyelik-e a programot, továbbá nem keveset kaszálva mutyiban a telefontársaságokkal.
    
Nem kellene eleve lemondani szórakoztató műsorokról, megszüntetve már azokat is, amelyek sikeresnek bizonyultak – sznob ízlésűek fintoroghatnak, de millióknak tetsző műsorokról van szó és mint Brecht óta tudott: a milliókat, a népet nem lehet leváltani.
    
Nem kellene átesni a ló túlsó oldalára, orrba-szájba ezoterikus magasságokba emelkedő ismeretterjesztéssel operálni mindenkor, mindenáron, minden időben.
    
Nem kellene csakis bevált, jó nevű Arcokra alapozni. Ők is voltak kezdők, mai nagyságukat saját és csatornájuk szívós építő munkájával szerezték; a köztévé dolgozhat hosszú távra, promócióval, marketinggel, píárral teremtve meg új figuráit.
    
Nem kellene pimf összegekért (olykor ki sem fizetett javadalmazásért) rokkanttá, kiégetté hajszolni háttérmunkásokat.
    
Nem kellene irritálóan magas összegekért szerződtetni nagy neveket, bármennyire húzóak, bármennyire tehetségesek, alkalmasak, kiemelkedők is. Ebben az országban nem a pénz, a kereset a siker fokmérője, sőt: a nagy zseton gyanús. Ha az adófizető pénzéből jut rá, még demagógiára is feljogosít: na má’ mér’, hogy annyi? E közfelfogás miatt a valódi tehetségnek sem mindig használ a többmilliós gázsi; zsebének meglehet, népszerűségének semmiképp.
    
Nem kellene reggel több órán át politizálni szinte rádióműsor-szerűen, olyan műsorvezetőkkel, akik érdektelenségének legobjektívebb leleplezője a kamera objektívja, amely egy figyelmetlen, vagy éppenséggel rosszindulatú operatőr, rendező jóvoltából gyakorta láttatja, mennyire nem kíváncsiak a témára, beszélgetőpartnerükre, az egészre a jeles(?) kérdezők.
  
Nem kellene, mintegy ellenükbe, mitugrász, buta, felületes, valamely valóságshowból vagy szappanoperából szalajtott nímandokat műsorvezetőnek kinevezni.
  
Nem kellene a közszolgálati híradót, mely jellegében, feladatában markánsan különbözik egy bulvár-hírösszefoglalótól, szárazzá, unalmassá tenni, csak azért, mert politikai, közéleti eseményről tudósít – fantázia, tehetség, no meg természetesen pénz kérdése „feldobni” az ilyen tudósításokat.
  
Nem kellene lemondani színházi közvetítésekről, saját tévéjátékok, -filmek gyártásáról, új hazai filmek szponzorálásáról, csak azért, merthogy ezek drágák – megtérülő beruházás valamennyi, nem véletlen, hogy kercsatornák kiemelt támogatóivá lettek több magyar mozinak. Ők tudják, mi ebben a bóni.
   
Nem kellene jelentős vagy kevésbé fontos sporteseményeket lepasszolni, átengedni, ugyancsak anyagiakra hivatkozva – ha másnak megéri, a Szabadság térieknek miért nem?
   
Nem kellene folyamatosan a nézettségi mutatókat figyelni, vagy legfeljebb azért, hogy precízen tudják a műsorgyártók: mi tetszett, mi nem. De semmi esetre se használják e táblázatokat reklámügynökök meggyőzésére: - Lám, micsoda indexünk van, itt hirdessetek!
   
Nem kellene új kontraszelekcióba kezdeni, illetve a régit folytatni: tehetségtelen neka-embereket műsorközelbe engedni (valakinek a valakijéről van szó).
   
Nem kellene engedni, hogy a nemzetinek nevezett televízióban még a leírt szöveg is (tehát nem a beszélgetés hevében, spontánul zavaros duma) tökéletesen magyartalan legyen. A hír- vagy egyéb műsorokban gépről, papírról fölolvasott szöveg alkotója ismerje az alany és állítmány, egyes szám - többes szám, jelen idő - múlt idő egyeztetésének szabályait: tehát magyarul szóljon a magyar tévé. Ennek ellenőrzésére, betartására, tanítására akár lektor, lektorok pénzével sem lenne szabad spórolni – vigyázat! nem cenzorokról van szó.
   
Nem kellene díszletnek csúfolt, pszichodelikus ocsmányságok közé ültetni senkit, mint ahogy tilos ízléshiányról árulkodó olajképet tenni a liliomos selyemtapétára, az angol bőrfotelek, de magyar fenyőfaasztal mögé.
   
Nem kellene röhögő- és súgógépes, playback-ről adott, digitálisan fölturbósított lakodalmas nótákkal zsúfolt,  hamis, hazug programokat nyomatni.
   
Nem kellene egyet jobbra-egyet balra módon folyamatosan kedvében járni valamennyi politikai erőnek – ezek, ha kedvük tartja (márpedig tartja) a legkiegyensúlyozottabbnak minősíthető műsorfolyamról is kijelenthetik, mégpedig súlyos következményekkel járva, hogy azok bizony elfogultak valamely irányban.
   
És főleg:
   
Nem kellene minden változást azonnal, kapkodva, műsornézőt- és készítőt egyaránt megzavarva, lihegős-verejtékesen lezavarni.
   
A néző oly sokat várt egy normális közszolgálati tévére, hogy pár hónap, egy év ide, vagy oda már igazán nem számít, különben is: azért ez mégsem lóverseny.