Megint kering a neten egy Bächer-írás - ellenőriztem: valódi. Andrassew Iván fölhívását is közreadom; mindkettőt fontosnak vélem.

Végre!

Végre a magyar szocialisták pártja megtalálta azt az embert, aki méltó ellenfele lehet annak a másiknak, aki hatalomra kerülése esetén pontot tesz egy húszéves történet végére, és végképp véget vet az amúgy is halódó demokratikus Magyarországnak.

A szocialista párt az utolsó pillanatban ráébredt, hogy ezt nem nézheti ölbe tett kézzel, megadón, s pláne nem asszisztálhat ehhez; igenis tartozik legalább egy kemény és tisztességes küzdelemmel a magyar polgároknak, az országnak, a nemzetnek.

Ehhez a harchoz találta meg az alkalmas vezetőt a párt.

Mesterházy Attila nem a párthivatalnokok áporodott irodájából jött, nem fáradt, aszott és korrupt funkcionáriusok titkárságain nevelkedett, nem; ő a hivatalos és nem hivatalos erőszakszervezetek által naponta félemlített egyszerű emberek közül, a bunkó újtőkések által naponta alázott kétkezi dolgozók, a politika által lesajnált pedagógusok, a gyanakvással lekezelt orvosok, az adókkal agyonfojtogatott iparosok és vállalkozók közül való. Az ő problémáikat élte és ismeri, az ő érdekeiket képviseli, az ő értékeik szerint és mentén politizál, él, ítél.

Nem belterjes, kifáradt, szürke, már csak a saját zsebre ügyelő pártbürokrácia embere ő, hanem a mienk. Közülünk való. Naponta látjuk is közöttünk, és naponta halljuk is felharsanni éles, harcos, mindig bátor szavát.

Mindnyájan emlékszünk nagyhatású beszédeire, veretes szentenciáira, ellenállhatatlanul szellemes bon mot-jaira. Emlékszünk milyen vehemensen kelt ki az országot, no meg az ő pártját is elborító gyűlölködés, rasszizmus és mindenekelőtt a korrupciónak szennyes árja ellen.

Végre egy olyan ember lett a szocialista párt kormányfőjelöltje, aki soha a legkisebb engedményt nem tette a szélsőjobboldalnak, aki őszinte fölháborodásának mindig hangot is adott, mikor pártja a jobb oldal fele kezdett kacsingatni szégyenletesen.

Emlékszünk rá, milyen vehemensen tiltakozott, amikor a rasszista miskolci rendőrkapitányt hivatalába visszahelyezték, vagy amikor Gyurcsány Ferenc a Magyarországra szégyent hozó focifasiszták védelmére kelt, vagy amikor – most, legutóbb – Lendvai Ildikó üdvözült képpel koszorúzta meg háborús bűnösök és nyilas tömeggyilkosok állami díszsírhelyét.

Mesterházy igazi makulátlan szociáldemokrata, aki nem tűrte pártjában a korrupciót soha, nem fogadta el az ellenékkel való sunyi mutyizást, aki mindig nyílt kártyákkal játszott, vagyis inkább nem játszott, mert tudta, hogy egy ország, egy nemzet nem játék.

Örömmel hallottuk álláspontját, amely szerint felháborító, hogy a sajóbábonyi események után tucatnyi cigányember ül előzetes letartóztatásban – de gárdista egy sem.

Mellesleg azt is örömmel vettük, hogy a zavargások éjszakáján az elsők között sietett le a politikusok közül a borsodi településre, ezzel is demonstrálva, hogy az ország régóta gennyesedő, szörnyű, fájó sebe fakadt ott fel.

Mesterházy vérbeli szociáldemokrata, tájékozott, olvasott, aki maga írja beszédeit, cikkeit, és persze gondolatokban mindig gazdag, mindig eredeti, tudós alapossággal készített tanulmányait, könyveit is.

Az ifjú Mesterházy falta Szabó Ervint és Kunfit, Bernsteint és Kautskyt, Gramscit és Bibót és persze mindenekelőtt Marxot.

Nem csak a szegény emberek ügye mellett van egy életre elkötelezve, de a kultúra, az európai és a magyar kultúra ügye mellett is szenvedélyesen.

Tudja, érzi, minden nap átéli a szocialista alapvetést: a kultúra a nemzet. Ezt lépten-nyomon hangoztatja szóban és nyilvánítja tetteiben is.

Minden alkalmat kihasznált, hogy a jobboldal által szüntelenül gyalázott nagy magyar írók és művészek védelmére keljen – nem mintha ők erre rászorulnának, hanem azért, mert Mesterházi tudja, hogy magamagának tartozik ezzel. Mert ő szociáldemokrata, tehát a kultúra, a nevelés, a szó embere.

Arra is emlékszünk, milyen harcosán állt ki a kultúrált, pártsemleges, reklámmentes, a népet nevelő és fölemelő közszolgálati televíziózásért.

Az MSZP megtalálta tehát végre azt a nagyformátumú politikust és államférfit, aki visszaadhatja a tisztességes politizálásba vetett hitet, aki felvillantathatja újra egy normális Magyarország reményét, aki az utolsó pillanatban kihozhatja a dugóhúzóból az országot, amely – most úgy tűnik – feltartóztathatatlanul zuhan a robbanás, a széthullás, a tragédia felé.

Éljen!

Bächer Iván

***

http://fenytmost.blogspot.com